És meg kell mondjam, nem csalódtam embertársaimban; érdekes, színes egyvelegét tapasztalom az ostoba és könnyelmű kinyilatkoztatásoknak, szánalmas önimádatnak, valamint nyomorúságos figyelem- és szeretethiánynak. Ám mindennél szembetűnőbb és idegesítőbb jelenség számomra az az attitűd, amit - jobb híján, gyenge improvizációs képességek birtokában - elneveztem klikkerforradalomnak.

 

 

Akik rendszeresen látogatják az oldalt, bizonyára találkoztak már ilyennel. Sőt, olykor-olykor maguk is éreztek csábítást arra, hogy lázadjanak, hogy fellépjenek valami mellett, vagy épp ellen. Hogy megosszák másokkal véleményüket, szociális érzékenységüknek emeljenek virtuális szentélyt, védelmükbe vegyék a társadalmat, a világot, a szegényeket - és mindezt immár egyetlen gombnyomással megtehetik! Kényelmesen, a gép előtt ülve, forró kakaót vagy teát szürcsölgetve, egy másik ablakban zenét hallgatva, chat és/vagy skype alatt, játék közben. 

Megszámlálhatatlan mennyiségű csoport jött és jön létre naponta, megannyi hangzatos és magasztos cél, amelyek (jogosan) szerepelnek egy átlagos, a nyugati világban civilizálódott ember figyelmének célkeresztjében. Vessünk véget az állatkínzásnak! Ne pazaroljunk fölöslegesen energiát! Vásároljunk hazai termékeket! Szedjünk szemetet! Több pénzt az egészségügybe! Mentsük meg a bálnákat (valamiért azok a szerencsétlen bálnák marha népszerűek a klikkerforradalmárok között...)!

És még lehetne sorolni, a végtelenségig. De mi is ezzel akkor a baj? Hisz egyértelmű, hogy ezek valóban fontos és nemes célok, amelyek érdemesek arra, hogy az emberek támogassák őket!

Egyetlen, apró, pici gond van csak ezzel: az, hogy igazából senki nem tesz és támogat az ég világon semmit! Emberünk ücsörög a szobában, munkahelyen, kávézóban, baromira el van foglalva önmagával, és mit lát?

Egy lehetőséget, hogy egy bökés, egy like odabiggyesztésével részesévé válik valaminek, ami a társadalom és a közösség szemében előnyösebb, pozitív megvilágításba helyezi őt. Rányom a gombra, és egy pillanatra átjárja az az érzés, hogy most valami jót, nemeset, magasztosat cselekedett. Kiállt egy olyan ügy mellett, ami által rácsodálkozhat önmaga emberi nagyszerűségére, és nem mellesleg ezt majd becses ismerősei is láthatják majd. Hiú lény az ember, kétség sem férhet hozzá, és bárki bármivel próbálna meggyőzni az ellenkezőjéről, képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy a nemes ügyek ilyen jellegű támogatása nem több, mint önimádat. 

 

 

A dologban azonban még mindig ez a kisebbik probléma. Ugyanis akik rászoknak arra, hogy a véleményüknek úgy adnak hangot, hogy az részben saját magukról is szól, elfelejtik, hogyan is álljanak ki olyan dolgok mellett, amelyekért valóban érdemes tenni is valamit. Kényelmes, gyors, nulla energiát igénylő megoldás ez azok számára, akik nem látják a fától az erdőt, akik képesek meggyőzni magukat arról, hogy ezzel részesévé váltak valaminek, és közben a kisujjukat sem kellett megmozdítani semmiért. Fellengzősen, dacosan, büszkén vállalják a klikkerforradalmukat, ám tenni valójában nem tesznek semmit. 

Korábban is utaltam rá, és most is megteszem: a társadalom puhányokat nevel, akik szépen, lassan elfelejtik, hogyan kell valamilyen ügyért harcolni, legyen szó akár a saját érdekeikről, akár a bálnákéról. Hisz a kényelmes fotelban ücsörögve nem kell szembenézniük azokkal, akik a másik oldalt képviselik. Azokkal, akiknek szintén van véleményük, és nem röstellik azt nyomatékosabban kifejteni, minthogy rákattintanak valamire az egérrel. De hogyan is lenne igénye erre bárkinek is a mi forradalmi ifjaink közül, amikor ők már teljesen beleélték magukat abba, hogy mindent megtettek, ami módjukban állt? 

Igazából nem is lehet jobb dolga a kormányoknak, a multinacionális cégeknek és a bálnavadászoknak annál, minthogy ilyen ellenzőik legyenek, mint a klikkerforradalmárok. Úgyhogy hajrá mindenki, lázadásra fel! 

De vajon tudja valaki is közülük, mennyire jól idomított, engedelmes kis közkatonákat neveltek belőlük úgy, hogy ezt ők észre sem vették?