Lost Planet 3 - kritika | www.flagmagazin.hu

Lost Planet 3 – ritkán gyülekeznek olyan csúnyán és olyan sebesen a viharfelhők egy játék fölött, mint azt ebben az esetben tapasztaltuk.

Általában ugyanis az igazán szemét, alattomos átverésekre és félrevezetésekre csak azután derül fény, hogy a kérdéses cím a boltokba kerül, a közönség pedig saját maga tapasztalja meg, milyen az, amikor ügyes marketinggel és kamu előzetesekkel palira veszik. Emlékszünk még az Aliens: Colonial Marines esetére?

Ám a Lost Planet 3 más. Ez a cím jó ideje bűzlött már, mint a napon érlelődő döglött hal szokott, és ahogy közeledett a megjelenés pillanata, egyre inkább áthatóvá vált a Capcom játékából áradó orrfacsaró simlisség. Említhetnénk például a tesztekre és kritikákra vonatkozó embargós tilalmat a kinti megjelenés napjáig, vagy a Steam-en alkalmazott 3 lépcsős előrendelői bónusztartalmas pilótajátékot. Felemlegethetnénk az előzeteseket, amelyekben a látottak leplezetlenül is a Dead Space-re, nem pedig a Lost Planet sorozat korábbi részeire emlékeztették az embert. Az sem számított éppenséggel jó jelnek, hogy a fejlesztőcsapat az a Spark Unlimited volt, amely karrierje során egyszer sem tudott meglepni minket egyetlen egy jó játékkal sem.
Ha mindezekhez hozzávesszük a diszkont árfekvést és a megjelenés előtti marketinges hadjárat teljes hiányát, azt gyaníthatjuk, hogy előzetesen a Capcom egy meglehetősen lagymatag fogadtatásra számított, és ennek megfelelően igyekezett fű alatt kihozni a címet. Legyenek túl rajta, próbáljanak valamit visszahozni a fejlesztési költségekből az előrendelésekkel, aztán meg felejtsék el még azt is, hogy valaha egyáltalán közül volt hozzá.
Legalábbis egy ideje minden erre utalt. De hogy a gyanús előjelek után végül mi sült ki a Lost Planet 3-ból, arról mindjárt lerántjuk a leplet!

]]>]]>

A Capcom kezdettől fogva azt hangoztatta, hogy az eddigiekhez képest sokkal inkább a történetre és a karakterekre kívánják fektetni a hangsúlyt. És ezt az ígéretüket tényleg maradéktalanul be is váltották! Hihetőbb és érdekesebb szereplőkkel, valódi motivációkkal, valamint életszerű, bár kissé közhelyes ökológiai maszlaggal találkozunk a sztori folyamán.
Így aztán valóban egy személyesebb sztoriba csöppenünk a Lost Planet 3-ban, mint azt a korábbi részekben tapasztaltuk. A kérdés csak az: szükség volt az ilyen jellegű változtatásra? Valóban ez volt az egyetlen módja annak, hogy a játékélmény és a cselekmény új dimenziókba lépjen?
A történet évtizedekkel a sorozat első két epizódja előtt játszódik. A főszereplő Jim Peyton, aki az EDN III bolygóra érkezve azt a feladatot kapja, hogy különféle kutatásokat végezzen a planétán található különleges energiaforrás után. A gond csupán annyi, hogy az őslakos akrid faj nem épp partner ebben a tevékenységünkben, így időről időre a többi bogaras sci-fi létformához hasonlóan igyekeznek majd a maguk egydimenziós eszközeivel rábírni minket a munkaszerződésünk bizonyos pontjainak átértékelésére. Magyarán szólva ki akarnak nyírni, egyszerűen fogalmazva.
Ám hősünket nem olyan fából faragták, hogy néhány randa bogár kibabráljon vele! Így aztán a történetben előre haladva az események bonyolódni kezdenek, mi pedig rövidesen megértjük, hogy nem csupán az akridok jelentik a fenyegetést a planétán.
Ó, azok a csodálatos közhelyek; nem lehet elégszer ismételgetni őket!

A történet helyszínéül szolgáló EDN III egyáltalán nem csúnya és nem is rossz dolog bejárni a helyszíneket. A hó, a jégmezők, a rettenetes viharok, a képernyőn át is érezhető dermesztő hideg remek közeget szolgáltatnak a cselekménynek. A karakterek kidolgozottsága jónak nevezhető (természetesen főként a PC változat esetében), és a ránk támadó dögök változatosságára sem lehet panaszunk – vannak köztük kicsik, nagyok és egészen hatalmasak is! A környezetből adódóan nyilván a fehér és a szürke különböző árnyalatai lesznek a domináns színek a pályák többségén, ami rendjén is van, elvégre ez illeszkedik legjobban a helyszínhez.
Grafikailag tehát lényegében minden rendben van. Xbox 360-on ugyan belefutottam pár alacsony felbontású, lassan betöltődő textúrába, de igazából ezek sajnos mostanra annyira általánosak lettek a konzolok esetében, hogy kár is miattuk bosszankodni. Hiába, eljárt az idő a jelenlegi generáció fölött.

]]>]]>

A „nézdahátam” módban zajló lövöldözés ellenben a műfaj legunalmasabb és legkevésbé eredeti elemeit kombinálja össze egy végtelenül semmilyen harccá, ami nélkülöz bárminemű ötletet vagy eredetiséget. Ha úgy akarunk fogalmazni, akkor éppen hozza az elvárható minimumot. Ha meg amúgy, azt mondhatjuk, hogy a játék néhány másik eleméhez hasonlóan innen is hiányzik mindennemű törődés, odafigyelés, vagy az igyekezet bárminemű jele. Az a bizonyos elvárható minimum ugyanis manapság rettentő kevés! Nem teheti meg egyetlen fejlesztőcsapat sem, hogy ha már egyedi ötletekkel vagy rafinériákkal nem képes előállni, akkor legalább ne fejlessze az alapokat a lehető legtovább, amíg azok kellően élvezetessé nem válnak!
A fegyvereinkhez szerezhetünk különféle fejlesztéseket, de ettől óva intenék mindenkit, aki nem akarja még tovább rombolni az egyébként sem kimagasló játékélményt. Ugyanis olyannyira rosszul lettek belőve ezek a bizonyos extrák, annyira elveszik azt a kevéske kis élvezetet is a harcból, hogy öröm nézni! Egyszerűen túl erősek lettek, aminek köszönhetően pillanatok alatt, bármiféle nehézség nélkül szedjük le velük a legveszedelmesebb rondaságokat is. Ezzel pedig megy a kukába a magunkra hagyottság és a kiszolgáltatottság érzése, mert tudjuk, hogy bármit is küld ránk a gép, mi gond nélkül elbánunk majd vele.
Még szerencse, hogy a monoton és elbaltázott csatákat megszakíthatjuk azzal, hogy időnként beülünk egy nyolc méteres lépegetőbe (Rig), és azzal esünk neki az életünkre törő bestiák hordájának. Épp csak ezzel meg az a baj, hogy az a vacak masinát nem harcra, hanem bányászatra tervezték, így általában a közelharc lesz az egyetlen módszer, amivel belevethetjük magunkat a küzdelembe. És igen, aki az eddigiek alapján nem sejtette, annak elárulom: a harc ezen módja is pillanatok alatt rettentő unalmassá tud válni. Lecsapjuk a dögöt, tovább dülöngélünk, megint ütünk néhányat, és így tovább. Megint csak annyit mondhatok, hogy ez kevés. És roppant unalmas.

]]>]]>

A játék, bár azt állítja magáról, hogy nyílt világú, ez természetesen a legkevésbé sem igaz. Mindössze annyi történik, hogy az egyes helyszíneket a kimondottan lineáris címekhez képest viszonylag hosszabb folyosószakaszok kötik össze, ezzel teremtve meg a nyílt és szabadon bejárható terület harmatgyenge illúzióját. Akik először vesznek kézbe ehhez hasonló címet, azokat talán meg lehet etetni, de olyanokat, akik már találkoztak ténylegesen szabadon bejárható környezettel, egészen biztosan nem.
Olyan apróságokba már bele sem érdemes kötni, hogy az engine-nel készített átvezető videók nevetségesen néznek ki, a robotunk időnként be- és fennakad a tereptárgyakon, vagy hogy konzolon egyetlen végigjátszás alatt összesen négyszer kellett újraindítanom a gépet fagyás miatt.

Az egész tényleg csak egy nyűgös kínszenvedés az elejétől a végéig. Nincsenek kiemelkedő részek, csúcspontok, a főgonosz a manapság divatos trendeknek megfelelően erőltetetten a morálisan szürke figurák közé tartozik. Ahogy unott arccal átverekedjük magunkat a szakadó hóviharokon egyik helyszíntől a másikig, óhatatlanul is egyre csak az jár a fejünkben: vége lesz ennek valaha?
A játék sajnos egyáltalán nem motivált engem arra, hogy tovább folytassam. Kevés volt ehhez a középszerű harc, vagy az innen-onnan összelopkodott játékelemek és közhelyek sokasága. Pedig a negatív előjelek ellenére a Lost Planet 3 kezdetben egyáltalán nem tett rám rossz benyomást a környezettel, az érdekesnek tűnő sztorival, az elszigeteltség és a magány érzésével, amely az idegen bolygón tett első órában hatalmába keríti az embert.
De aztán kiderült, hogy a játék ennél többet nem tud, és a mi még elkeserítőbb: nem is akar nyújtani. Mindenben megelégszik az átlagossal, a középszerűvel, az unalmassal és a felejthetővel. Kár érte, komolyan mondom – ugyanis az alapokból akár valami igazán jót és maradandót is ki lehetett volna hozni.

]]>]]>

És a legszomorúbb az egészben, hogy ennek a játéknak hosszabb az egyjátékos kampánya annál, mint amit a másik borzalom, a The Bureau: XCOM Declassified esetében végig kellett szenvednünk! Dögunalmas lövölde, ötlettelen pályák, bárminemű odafigyeléstől mentes elemek, bármerre is nézünk 15-16 órán keresztül! Biztosan erre vágyik valaki, és ezért akar pénzt kiadni? Nehezemre esik elhinni!
Ebből a játékból árad a nemtörődömség, a kreativitás hiánya, a – nem szeretek ilyen szavakat használni, de ezúttal kénytelen vagyok – valódi érték létrehozásának vágya. Millió helyről összelopkodott alapelemeket gyúrták nekünk egybe, megfejelték ezt a hamar unalmassá váló lépegetős harc lehetőségével, majd mint aki jól végezte dolgát, hátradőltek, és elkezdték árulni a fércmunkát.
Olcsóbban kínálják, mint a többi hasonszőrű címet, elismerem. Nem csináltak körülötte zavaróan nagy felhajtást, aláírom. De attól még ez a játék így, ebben a formában rettentő kevés, ezért a Lost Planet sorozat rajongói jobban teszik, ha messzire elkerülik. Bár tartok tőle, őket már jóval a megjelenés előtt bepalizták a különféle előrendelői bónuszokkal és a többi aljassággal.