Mondani is felesleges, hogy Kocsis, Czibor, Bozsik és a többiek életpályájában nem pusztán a labdarúgás a fontos, de a példa, a hősiesség, a nagyság mibenlétének boncolgatása is.

Hiszen ezért szeretjük a futballt: mert maga az élet.

A két könyv 1954-es berni döntőről tudósító fejezetei nagy súllyal nehezednek arra, aki magyar szívvel tanulmányozza az Aranycsapatot, és elgondolkodik a magyar történelem sorsfordulóiról.

A mi népünk képtelen feldolgozni, hogy a nagyobb szellemi és fizikai erő olykor legyőzi. Mindig szükségünk van, volt és lesz az árulás motívumára, mert addig sem tesszük fel azt a kérdést, hogy megfelelően készültünk-e a megméretésre.

Az elvtelen, behódoló magyarságnál csak egy rosszabb létezik: a felfuvalkodott, erejét fitogtató, másokat lebecsülő magyarság.

Ez a magyar szenved vereséget időről időre ezeregyszáz esztendős történelmünkben. Ez a magyar kiáltja az árulást, miután a küzdelem véget ér: ez harsogja, hogy Károlyi Sándor eladta az országot, hogy Görgei Artúr pénzért árulta a hont, hogy a berni döntőt megbundáztuk, és mezőgazdasági gépeket, Mercedeseket kaptunk Nyugat-Németországból. Az önáltatás természetrajzáról persze nincs mondanivalója.

Vagy három évvel ezelőtt Szöllősi György sportújságíró azt merészelte állítani a blogjában, hogy a világbajnoki döntő végeredményén nem csodálkozhatunk: az NSZK megérdemelten győzött 3–2-re. Állítását részletesen megindokolta, ezt most kissé kiegészítjük, szigorúan a tények alapján. A németek állami és sportvezetése nem diktatórikusan működött, mint a korabeli Magyarországon. A németek komoly sportorvosi tudással érkeztek a világbajnokságra, a meccs után az öltözőben talált, sokat emlegetett üres ampullák talán vitaminokra utalnak, talán nem, mindenesetre nem bízták a véletlenre játékosaik fizikai állapotát (doppingellenőrzés akkor még nem volt). A németek gondot fordítottak játékosaik felszerelésére, az Adidas új stoplijain léptek pályára a berni mérkőzés csúszós, esős napján. Jó vetésforgót dolgoztak ki a sorozatmérkőzésekre: a 8–3-as meccset lényegében feladták ellenünk, és a döntőben a legerősebb összeállításukkal rukkoltak ki. Arra is gondot fordítottak, hogy az újságíróktól gondosan elzárt helyen, nyugodtan készüljenek. Mindez együtt, a legendás német győzni akarással megakasztotta a szekerünket.

A magyar csapat ezzel szemben – hiába voltak ezerszer jobb játékosaink – holtfáradtan keveredett oda a döntőre, soluthurni szállodájuk hetek óta átjáróház volt. A csapat vezetői hozták a rákosista Magyarország „színvonalát”: a csapatot elkísérő belügyesek a legjobban arra figyeltek, nehogy lelépjenek a játékosok. Még azt sem tudták elintézni, hogy az Uruguay elleni elődöntő után időben hazakerüljenek Kocsisék, mert lekésték az utolsó vonatot, így aztán a csapat hajnalig korzózott az utcán.

Nyelvet alig beszélt valaki a magyar válogatott vezetői közül. A magyar sportszergyártást jól illusztrálja Bozsik Józsefnek az Aranycsapat című 1981-es filmben látható hajdani cipője: inkább hasonlít krumplira, mint futballcsukára. A döntő előtti éjszakán a másnapi kezdőcsapat fele ellógott inni és nőzni, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány pedig pánikba esett, és a csapatot teljesen felforgatta.

Ráadásul hosszú veretlenség után Puskásék egyszerűen nem hitték el, hogy bárki, különösen a nyugatnémet csapat legyőzheti őket. Ellenben túlságosan sokat beszélgettek, vitáztak a különféle pénzek elosztásáról, megszerzéséről. Kimondani is szörnyű: a világelső magyar válogatott szó szerint csempészésből élt: erre kényszerítette őket a félprofi státust hazudó, alacsony fizetésért őket pórázon tartó kommunista államhatalom, amely egyébként elsőrangú propagandaeszközként gátlástalanul kihasználta a kiszolgáltatott sportolókat.

Ezek a tények. De ott van még az erősebb lelkületű és rátermettebb mellé szegődő szerencse nevű faktor, ezt minden sportoló ismeri. A német Turek kapus élete mérkőzését játszotta, Rahn lába kétszer elsült, a magyar csapat tucatnyi helyzetet rontott el, több játékosunk mélyen a tudása alatt teljesített, a bíró megadott a németeknek egy vitatható, nekünk pedig nem adott meg egy szabályosnak látszó gólt. Igen, győzött a jobb: a kevésbé tálentumos, de a sikert nagyon akaró német válogatott.

Hogy Szöllősi György mit kapott blogjában a kommentelőktől, mondani is felesleges.

Nekünk pedig marad a tanulság 2012-ben fociban, közéletben, egyéni boldogulásban: semmilyen sikert, semmilyen eredményt nem ad ingyen az élet, mindenért nagyon meg kell dolgozni.

Csak egyszer végre fejezzük be a siránkozást, és álljunk neki a munkának… Fogcsikorgatva, keményen, lankadatlanul. Érdemes kipróbálni: van, akinek sikerült.

Szentesi Zöldi László - magyarhirlap.hu