Sokan próbálták már megmagyarázni, mi vezetett a modernkori Magyarország egyik legnagyobb tragédiájához, Trianonhoz. Ezek a magyarázatok többnyire a békediktátum létrejöttét közvetlenül megelőző eseményeket elemzik, az egyes közszereplők felelősségét vitatják.

Tény, hogy súlyos felelősség terheli azokat, akik az első világháborút követő összeomlás után ragadták magukhoz a kormányrudat. A döntő okok azonban, ahogy a történelemben mindig, mélyebben rejtőznek. A lényeg: Magyarország ekkorra elveszítette barátait, a magyar népre mint Európa egyik legkevésbé rokonszenves népére tekintettek, amely még rosszabb sorsra is rászolgált volna. A győztes hatalmak közvéleménye meg volt róla győződve, hogy csupán kormányaik nagylelkűségének köszönhető, ha a magyaroknak egyáltalán maradt országuk.

Pedig jól kezdődött a XIX. század. A napóleoni háborúk elültével megélénkült az utazási kedv szerte a kontinensen, és Magyarország mindinkább kedvelt célponttá vált. Szép tájak, kedves emberek, festői viseletek, puszta-romantika, páratlan vadászatok, vendégszerető nemesség, vérpezsdítő cigányzene, kiváló ételek – mind-mind ide vonzották az úri utazókat, akik jó hírét vitték az országnak. Szépecskén gyarapodott azok száma is, akik végleg nálunk telepedtek le, mint például Paget János, aki John Pagetként élte ifjúságát Angliában, 28 évesen lépett először magyar földre, ahol le is telepedett, az országról nagyszerű, számos kiadást megért angol nyelvű könyvet írt.

Bem szárnysegédje lett a szabadságharcban, mintagazdaságot vezetett, alapítója volt az Erdélyi Gazdasági Egyletnek, és felbecsülhetetlen számú barátot szerzett a magyaroknak szerte Angliában. Ugyanezt tette Franciaországban a Lyonból ideszármazó, Szatmár megyében birtokossá lett De Gerando Ágoston. És a névsor hosszan folytatható.

A szabadságharc leverése, az azt követő megtorlás mély együttérzést váltott ki az európai közvéleményben. A század ötvenes–hatvanas éveiben még a földrész legrokonszenvesebb népei közt tartották számon a magyart szerte Európában. Aztán ez a rokonszenv fokozatosan elpárolgott, sőt ellenkezőjére fordult. A magyarokra ráégett a maradi úrhatnámság és az öntúlértékelés bélyege. Ahogy egy angol szerző írta: „a magyarok gyógyíthatatlan nagyságillúzióban szenvednek”. Ezt tetézte a kisebbségek elnyomásának vádja, és a kettő együtt már halálos elegynek bizonyult. Ráment Dunaszerdahely, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka. Ráment hárommillió honfitársunk.

Abban, hogy ez így alakult, döntő szerepe volt az 1867-es kiegyezésnek. Azon belül is annak a megállapodásnak, hogy Magyarország teljes mértékben lemond a nemzetközi színtéren való önálló szereplésről, nem visz saját külpolitikát, nem tart fenn külképviseleteket. Ennek következtében a nagyvilág egyetlen vitás kérdésben sem értesült a magyar álláspontról, a magyar érvekről, ráadásul a magyar közvélemény sem értesült arról, hogy a világ rokonszenve elfordult tőle, s már politikai vetélytársai mellett áll.

Különös álomban töltötte Magyarország az 1867 és 1918 között lepergett fél évszázadot. Senki a kisujját sem mozdította azért, hogy az ország, annak lakói iránti rokonszenvet ápolja, az egymást váltó kormányok döntéseit megmagyarázza. A világ szemében Magyarország visszasüllyedt Ausztria elmaradott keleti tartományává, ahol még a középkor uralkodik, a nemzetiségi parasztok jobbágysorban tengődnek magyar uraik igája alatt. És a magyar közvélemény ebből a változásból szinte semmit sem érzékelt.

Nem is tett ellene semmit. A nagyhatalmak rokonszenvéért folytatott versenyben Magyarország anélkül szenvedett vereséget, hogy egyáltalán észlelte volna a késhegyig menő versenyt. Csupán az eredményhirdetésre hívták meg, a Kis-Trianon palotába.

Nem csak az utókor, a kortársak is hajlamosak azt gondolni, hogy a történelmet a politikusok csinálják. Nem kétséges a politikusok érdeme a sikerben és felelőssége a kudarcokért. De az sem kétséges, hogy a lényeges dolgok a mélyben, hosszú időtartam alatt zajló folyamatok során dőlnek el, a kortársak számára sokszor láthatatlanul.

Magyarország egyszer már tragikus árat fizetett azért, mert nem figyelt fel ezekre a folyamatokra. Még egyszer nem szabad ezt az árat megfizetni.

Bencsik Gábor - demokratata.hu