Ma egy tanulságos történetet mesélek el száz évvel ezelőttről. Kezemben tartom a Magyar Figyelő szépen bekötött, 1911-es számait. A borítókon a következőt olvashatjuk: „A szerkesztőbizottság elnöke: gróf Tisza István.”

Az utóbbinak később még jelentősége lesz. 1911 októberében aláírás nélküli recenziót közölt a Magyar Figyelő egy bizonyos Pogány József nevű szerző Harcok emberei című, frissen megjelent könyvéről. Idézek belőle:

„Ez a derék ember az osztályharc által felkavart porfelhőn keresztül figyeli meg a közéletben szereplő férfiakat, a harcok embereit. (…) Az egyoldalúság, emberek és események megítélése közben, ha minden körülmény között szűk látókörre vall is, nem föltétlenül ellenszenves, különösen akkor nem, ha erős meggyőződés a szülője és érdekes tehetség a kísérője.

A meggyőződés ereje meg is volna Pogányban, baj azonban, hogy könyve magában véve igen gyönge irodalmi munka, a tehetség hiányán pedig nem segíti túl az írót »az éles osztályharci szögből való látás«. (…) Pogány vérmérsékletén és nem akaratán múlik, hogy nem tudunk benne forradalmárt látni, csak elégedetlen filisztert. (…) Azt hisszük különben, hogy a sokat emlegetett Új Magyarország, melynek eljövetelében magunk is reménykedünk, jókora kiábrándulást fog hozni Pogány Józsefnek és társai-nak, mert bármilyen gyökeres átalakulással járjon is, alig hihető, hogy a közéletben és különösen az irodalomban a középszerűség uralmát fogja eredményezni.”

Eddig az idézet. És most lássuk, mi történt kereken hét esztendővel később, 1918. október 31-én.
Ezen a napon délután 5 és fél 6 között – máig tisztázatlan indítékból – a Hermina út 35/A számú villában meggyilkolták Tisza István grófot, Magyarország volt miniszterelnökét. A tettesek között Pogány Józsefet is ott találjuk – bűntársaival benyomult a villába, és tettleg is részt vett a gróf meggyilkolásában. Hogy személy szerint rálőtt-e, soha nem derült ki, de az egykori vizsgálat még ezt sem zárta ki.

Hogy felindulásában bármiféle szerepet játszott-e az egykori irodalmi bírálat, nem tudhatjuk. Mindenesetre ne becsüljük le a Tisza-lap maró kritikájának hatását az emberi szervezetre. A Pogány-féle „elégedetlen filiszter” ugyanis nem felejt. És ha magánál nagyobb, különb embert lát, akkor a zsigeri ösztön gyilkolási vágyként törhet ki belőle.

Aztán Pogány Józsefre is rálőttek. Méghozzá nagyon pontosan: egyenesen a tarkójába. 1937-ben történt a fájdalmas eset valamelyik szovjet börtön mélyén, vagyis nem gonosz ellenforradalmárok, még csak nem is a Magyar Figyelő halálkommandója, hanem a népek bölcs tanítójának szaktársai húzták meg a ravaszt. És még az sem számított, hogy Pogány 1919-ben a magyarországi kommunisták népbiztosa, majd a nemzetközi munkásmozgalom elismert harcosa lett.

Ennyit az irodalomról.