2012. 08. 02.
Milyen úton kell ezt a nemzetet Hozzá vezetnünk, hogy igazán megértse és őszintén magáévá tehesse az Ő tanítását?
És hogy erre megtaláljuk a választ, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen úton
jutottak Hozzá pogánynak mondott őseink? Alá kellett–e merülniük Ábrahám,
Izsák és Jákob Istenéhez, hogy onnan följebb tudjanak lépni a mennyei Atyá-
hoz. Akit Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában ismert meg az emberiség, vagy
Atilla, Álmos és Árpád Istenétől, a maguk magyar útján vezette őket oda Gé-
za nagyfejedelem és fia, István, az első keresztény magyar király?
Mert ahhoz, hogy ez a nemzet Jézus Krisztus hitét öntudatosan vallva lép-
hessen be a harmadik évezredbe és tartós alapokra építhesse fel az új
szentistváni Magyarországot, erre a kérdésre választ kell találnunk. Csak
így lehetünk biztosak abban, hogy az út, melyen a jövőbe indulunk, nem út-
vesztőbe torkollik, hanem Istenhez és nemzetünk boldogulásához vezet.
A MAGYAR ŐSVALLÁS
Sokan gondolkoztak már azon, hogy miért nem maradtak fenn a pogány magyar
istennevek? Valamennyi ókori nép, sőt a körülöttünk élő germánok és szlávok
pogány istenségeiről tudunk. Mi lett a magyar panteonnal? Annyira kiirtotta
volna Szent István túlbuzgó nyugatosítása pogány isteneink emlékezetét,
hogy már egynek sem ismerjük a nevét? Miért nem tudunk az ősi magyar iste-
nekről?
A válasz egyszerű: azért, mert ilyenek soha nem voltak. A magyarság ősei
egyistenhitűek voltak. Erről számos hiteles forrás tanúskodik.
Teofülaktosz Szimokatta bizánci történész 570 körül írt Históriájában így
mutatja be őseink vallását:
“A turkok (a bizánci írók így nevezték a magyarokat) szentnek tartják a tü-
zet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de
csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.”
Megerősítik ezt a legrégibb magyar krónikák is, melyeket törzsökös magyar
családokból származó, magas rangú papok olyan időkben írtak, amikor még a
magyarságnak emlékezete kellett, hogy legyen a kereszténység felvételét
megelőző állapotokról.
Anonymus Gesta Hungarorumában így ír Árpád vezérről a Zalán bolgár fejede-
lem elleni sorsdöntő ütközet reggelén:
“Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyve-
reit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott Isten-
hez.”
A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János Krónikája, melyeknek
idevágó részei egy közös szent László korabeli forrásból származó, szósze-
rinti átvételek, egybehangzóan így adják elő a honfoglalás megkezdését:
“Árpád népe között megtöltötte ivókürtjét a Duna vizéből (amit Kusid hozott
neki előzetes szemléje után), és mind a magyarok előtt ama kürtre a minden-
ható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Sza-
vainak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten! – három-
szor egymásután. Innen eredt ez a szokás, és meg is maradt mindmáig a ma-
gyaroknál.”
Mindezek alapján már Cornides Dániel, a pesti egyetemen a diplomatika és
heraldika tanára, megállapította a göttingeni akadémián 1785–ben felolva-
sott Commentatio de religione veterum Hungarorum (Értekezés a régi magyarok
vallásáról) című székfoglaló előadásában, hogy őseink egyistenhitűek vol-
tak, és a tűz tiszteletét illetően, melyet arab szerzők is említenek, igen
helyesen hozzáfűzi, hogy “nem a házban égő tüzet tartották a magyarok, és
hasonlóan a perzsák is, a legfőbb istenség jelképének, hanem az égi örök
tüzet, vagyis a Napot, amely mindeneket melegít és fényének sugarával a ha-
landókat élteti.”
Arra nézve, hogy Árpád vezér és magyarjai egy igaz Isten–hitéről szóló kö-
zépkori krónikáink jelentései hitelesek és nem kései kegyes keresztény in-
terpoláció eredményei, maga Isten szavunk szolgál a legbiztosabb, cáfolha-
tatlan bizonyítékul.
Korunk legtekintélyesebb sumerológusa. P. Anton Deimel vatikáni professzor
megállapítása szerint a sumér ISTIN, ISTEN szó jelentése “egy, egyetlen”
(eins, einzig): A. Deimel, Sumerisch–Akkadisches Glossar, Roma, 1934, 139.
Old.; Sumerisches Lexikon, 1927–37. A kérdést legbehatóbban tanulmányozó
hazai kutatónk, Zakar András ehhez hozzáfűzi:
“Az “Isten” szó jelentése tehát: egy, egyetlen, az egyedüli, az
egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre,
aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó so-
hasem szerepel a sumérban számnévként.” (Dr. Zakar András, A sumér hitvilág
és a Biblia, 2. Kiadás, 1973.)
Itt mindjárt megjegyezzük, ellenvetéseket megelőzendő, hogy a suméroknak
több istenségük is volt, ezek nevei jól ismertek. Amint azonban a magyarság
eredetéről szóló munkáimban (Sons of Nimrod, Hawthorn Press, Melbourne,
1975, A magyarság eredete, Magyar Intézet, Melbourne, 1982) részletesen ki-
fejtettem, a magyarság ősei a Kr.e. negyedik évezred elejétől fogva és va-
lószínűleg már egy évezreddel korábban is a mezopotámiai térségben, a Tig-
ris folyó és a Zagrosz–hegység között fekvő, Szubir–ki vagy Szubartu néven
ismert területen éltek, tehát már jelen voltak, mikor a sumérok Kr. e. 3500
körül oda megérkeztek. Teljesen elképzelhető, hogy noha nyelvünk és ősi
kultúránk rendkívül erős és hosszantartó sumér hatásról tanúskodik (a sumé-
rok egyébként is mind etnikailag, mind nyelvileg közeli rokonaink voltak),
a magyarság ennek ellenére megőrzött egy sokkal régibb és tisztább Isten–
fogalmat, melyet romlatlanul megtartott hosszú vándorlásai során és magával
hozott a Kárpát–medencébe.
Ennek bizonyítékát és Isten szavunknak az “egy, egyetlen” jelentésű (talán
éppen az előmagyaroktól átvett) sumér Istin, Isten szóhoz való közvetlen
kapcsolódását pedig egyház (eredetileg “templom” jelentésű) szavunkban ta-
láljuk meg.
Azt, hogy ház szavunk nem a német Haus (ház) szóból származó kölcsönzés,
hanem egy hatalmas területen elterjedt, rendkívül régi ősnyelvből megőrzött
kultúrszó, nyelvészeink már régen megállapították. Sokat töprengtek azonban
egyház szavunk első tagjának eredetén és jelentésén.
A sumér Istin, Isten szó jelentésének megfejtése után az egyház szavunkban
szerepelő egy jelentését illetően semmi kétségünk nem lehet: azt jelenti,
amit mond, az Egy, az egyetlen Isten házát. Tanúskodnak erről helyneveink
is, melyekben a ház szó kivétel nélkül birtokos esetben fordul elő:
Félegyháza, Kétegyháza, égegyháza, Dunaegyháza. Vagyis: az Egy háza, melyet
a magyar nép ma is Isten házának nevez.
“Pogánynak” mondott őseink tiszta egyistenhitéről tanúskodnak a keresztény-
ség felvételét, szövegük és dallamuk által egyaránt igazoltan, több évszá-
zaddal – ha nem évezreddel – megelőző regős énekeink, melyek ismételten
visszatérő refrénje:
Haj regő–rejtem
azt is megadhatja a nagy Úristen.
Ugyanezt bizonyítják magasabb – mondhatnánk: ideológiai – szinten az Isten
kardja és Isten ostora jól ismert “pogány kori” fogalmaink. Ha ugyanis lett
volna valami többistenhit őseink körében, akkor ezekben a kifejezésekben
nyilvánvalóan a hadisten neve szerepelt volna, és azt, már csak a kalandozó
magyar seregek által okozott rémület folytán is, a környező országok jámbor
szerzetesei és saját középkori krónikásaink is egészen biztosan megörökí-
tették volna. Ennek azonban nyomát sem találjuk.
Az említett két kifejezés viszont fényt vet az őseink által imádott egy
igaz Isten jellemzőire. Az Isten, akit a magyarok ősidők óta imádtak, a vi-
lág ura volt. Az uralkodó hatalma és földi megbízatása tőle származott. Ez
a felfogás a birodalomalkotó lovas népek körében egyöntetű volt. A hunok és
a magyarok királyai (a rendkívül ősi fejedelem címmel illetett magyar ural-
kodók is “királyok” voltak, csak másként nevezték őket) épp úgy “Isten ke-
gyelméből” (Dei gratia) uralkodtak, mint később a keresztény királyok. Is-
tentől kapott feladatuk a népek rendbe szedése volt. Ez kitűnik a belső–
ázsiai türkök Kr. u. 720 és 740 közt felállított orkhoni emlékoszlopain ol-
vasható feliratokból, de erre utal az Atilla hun királynak még életében
adott “világ kalapácsa” (malleus orbi) cím is.
A birodalomalkotó lovas népek ugyanis úgy képzelték el a teremtő Istent, a
Világ Urát, mint egy nagy kovácsot, aki pörölyének hatalmas csapásaival
alakítja az emberiséget, “egybekovácsolja” a szétszórt népeket. Ez a pöröly
az égtől kiválasztott uralkodó, aki Istentől megbízatásának szemmel látható
jelét is nyeri. Ez a jel volt a mondáinkban szerepelő Isten kardja, melyet
Atilla kapott a népek egybeforrasztásának eszközéül.
Ilyen “Isten kardja” a honfoglaló Árpádnak is volt, mely utódai körében
apáról fiúra szállt, mindaddig, amíg jelentősége a kereszténység felvétele
után el nem halványult. Középkori krónikáink egybehangzóan megírják, hogy
mikor a fiatal István fejedelem atyja halála után Koppány ellen indult,
“először a Garam mellett (azaz Esztergomban) övezték fel a karddal”. Ez a
karddal való felövezés egészen biztosan ősi magyar fejedelemavató szertar-
tás volt, ugyanis korabeli német évkönyvek arról tudósítanak bennünket,
hogy Istvánt nyugati szokás szerint már akkor lovaggá avatták, amikor Gi-
zellával Scheyernben megesküdött. A Garam melletti ünnepélyes felövezés te-
hát az uralkodó legfőbb hadvezéri tisztének megerősítéséhez volt szükséges,
ősi magyar szokás szerint.
Azt; hogy ez így volt, tanúsítja a krónikáinkból “korona és kard” néven is-
mert jelenet is, mikoris fia, a már ötéves korában megkoronázott Salamon
utódlási jogáért aggódó, súlyos beteg I. Endre maga elé hozatta “az ország
koronáját” (vagyis a Szent Koronát) és “egy kardot”, és így szólt odakére-
tett Béla öccséhez: “Ha az országot akarod, vedd a koronát, ha a vezérsé-
get, válaszd a kardot”. A Bélának mutatott kard tehát szimbolikus jelentő-
ségű volt még a keresztény királyság első századában is. Német évkönyvek
arról is beszámolnak, hogy Salamon király anyja, hálából, hogy fiát a trón-
ra segítette, a német császárnak ajándékozott “egy kardot, amely egykor
Atilláé volt”. Nyilván nem Atilla kardjáról volt szó, hanem az ősi magyar
vezéri kardról, amely csaknem egészen biztosan Árpád fejedelem idejéből
származott s mellyel annak idején a fiatal István fejedelmet is ünnepélye-
sen felövezték. (Ez a kard ma is látható a bécsi Burgban, a Weltliche
Schatzkammer nevű kincseskamrában őrzött német császári koronázási ékszerek
között, ahol “Nagy Károly kardja” néven szerepel.)
Hasonló szakrális jelentősége volt az “Isten ostora” (flagellum Dei) fogal-
mának is, melyet Atilla után honfoglaló őseink örököltek. Ez utóbbi esetben
azonban már az egész nemzet részesült ebben a mennyei megbízatásban. Kitű-
nik ez már Szent István 1077 körül írt Nagyobbik Legendájának bevezetésé-
ből, mely úgy mutatja be “a Pannónia földjén lakó magyarokat”, mint “akiket
az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati
részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására”. Lehel
kürtjének történetében ez az isteni küldetés már nemzeti étosszá magasodik.
A Képes Krónika így adja ezt elő:
“Elfogták ezen a helyen (a Lech mezején) Lehelt és Bulcsút, a jeles vezére-
ket, s a császár színe elé vezették őket. Megkérdezte a császár, miért
olyan kegyetlenek a keresztényekhez. Felelték: Mi a magasságbeli Isten
bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul; ha abbahagyjuk
üldözésteket, akkor elfogtok és megöltök bennünket. Mondotta a császár: Vá-
lasszatok magatoknak olyan halált, amilyent akartok! Szólott erre Lehel:
“Adjátok ide kürtömet! Hadd fújjam meg előbb, aztán felelek.” Odaadták
kürtjét, s amikor nekikészült a kürtfúvásnak, a császár közelébe lépett, s
állítólag oly erővel vágta homlokon a császárt, hogy a kürt eltörött, a
császár pedig belehalt ebbe az egyetlen ütésbe. Mondotta neki Lehel:
“Előttem jársz, és szolgám leszel a másvilágon!” Azt hiszik ugyanis a
szittyák, hogy akiket életükben megöltek, a másvilágon nekik szolgálnak.”
Fontos megjegyeznünk, hogy ezt a mondát, amely a valóságban soha meg nem
történt, de igen fontos pogány kori hiedelmeket és hagyományokat tartalmaz,
előkelő honfoglaló családokból származó, magas rangú keresztény papok je-
gyezték fel, és még Nagy Lajos korában is (amikor a Képes Krónika készült),
olyan hitele volt, hogy a király hivatalos udvari krónikájába foglalták.
Szorosan összefügg ezzel az egy igaz Istentől nyert küldetés–tudattal, hogy
mikor István király halála után felkelés tört ki az országban Velencés Pé-
ter zsarnoki uralma ellen, az idegen betolakodók túlkapásai miatt a pogány
hitre és szokásokra visszatért lázadók “Isten parancsolatára és igéjére”
(edictum et verbum Dei) hivatkozva rendelték el a hazahívott Árpád–hercegek
nevében, hogy “öljék meg a püspököket és a papokat, üssék le a dézsmaszedő-
ket, kövessék újból a pogány hagyományokat, s vesszen Péter emlékezete is
németjeivel meg olaszaival együtt mindörökké”. A nemzeti sír szélére taszí-
tott magyarság tehát “pogányságában” is Istenben bizakodott, és ez az Isten
ugyanaz volt számára, mint a keresztények Istene; nem Istennel volt baja,
hanem azokkal, akik istentelenül bántak vele és vesztére törtek.
A XI. században kitört két pogány lázadás tehát tulajdonképpen szintén az
Istentől kapott ostorozási megbízatás jegyében történt, csak ezalkalommal
az országon belül, a nemzet megmentése érdekében. A népek ostorozása ugyan-
is eredetileg ugyanazt a célt szolgálta, mint az Isten karjával véghezvitt
hódítások: a földi világ rendbe szedését az égi hatalmak akarata szerint. A
“keresztények” (vagyis az európai népek) bűneikért való megbüntetése már a
nyugati papok belemagyarázása volt, melyet a magyarok szívesen átvettek,
különösen miután maguk is keresztény hitre tértek; az Isten megbízásából
végrehajtott ostorozás azonban eredetileg a népek terelése volt, a hatalmas
méneseiket és gulyáikat karikásaik pattintásával hajtó lovas népek szokása
szerint. Hogy az ostorozásnak ez a rendbe szedés és rendfenntartás az igazi
rendeltetése, az már Szent Istvánnak fiához, Imre herceghez 1015 táját írt
Intelmeiből kitűnik, ahol a szent király elítélőleg említi Salamon zsidó
király fiát, aki “félrevetve apja békéltető szavait, gőgjében pöffeszkedve
kardcsapásokkal fenyegette a népet apja ostorsuhintásai helyett.”
Őseink Istentől kapott rendbe szedő és rendfenntartó küldetésüket rendkívül
komolyan vették. Anonymus kihangsúlyozza Gesta Hungarorumában, az első
fennmaradt összefüggő magyar történelmi munkában, hogy a honfoglaló magyar-
ság Árpád fejedelem vezérletével 895 őszén azért lépett át a Kárpátok hágó-
in, hogy ősi örökségét ismét birtokába vegye és itt Atilla király országát
helyreállítsa. Az összes középkori magyar krónikák, melyeket mind magas
rangú papok, országunk legtanultabb emberei írtak, Atillát magyar királynak
nevezik és kiemelik, hogy a honfoglalás a magyarok második bejövetele volt.
A nagy hun királytól örökölt küldetés tehát a kereszténység felvétele után
is elevenen élt a magyarság tudatában, és ezt a küldetést őseink hét évszá-
zadon keresztül igen eredményesen meg is valósították.
A Kárpát–medencét és a környező térséget is felölelő középkori magyar biro-
dalom tehát az egy igaz Istentől nyert megbízatás eredményeként jött létre
és állt fent. Ez az alapvető meggyőződés egyenes vonalban húzódik végig
egész történelmünkön a honfoglalástól a mohácsi vérmezőig, és a nagy nemze-
ti bukás után is újra meg újra ez vezérelte a magyarságot nagy függetlensé-
gi küzdelmeiben, míg az 1945–ben ránk terpeszkedő bolsevista terroruralom
meg nem kísérelte annak a magyar lelkekből való kiirtását.
A kereszténység felvétele tehát nem okozott törést ebben az Istentől kapott
feladatban, sőt megszentelte és megerősítette azt. A magyar királyokat Eu-
rópa valamennyi királyánál egy fokkal magasabbra emelő apostoli királyi
cím, melynek szimbóluma a kettős kereszt volt, az ország függetlenségét és
szuverenitását megtestesítő, kezdettől fogva közjogi fontosságú “ország ko-
ronája” szentsége, melyben maga az ország is részesült, és a Jézus Krisztus
édesanyjával azonosult Boldogasszony különleges pártfogása – melynek jelen-
tőségére rövidesen kitérünk – mind ennek az isteni küldetésnek a keresztény
egyház által hivatalosan is elismert megerősítői voltak.
Ezért van az, hogy Anonymus – aki nem volt akárki, mert fiatal korában a
párizsi egyetemen tanult és gesztájából kitűnően előkelő honfoglaló nemzet-
ség sarja volt – az Emese álma néven ismert monda részletes ecsetelésével
habozás nélkül isteni eredetűnek mondja Álmost, aki “pogány létére elnyerte
a Szentlélek ajándékát”, és Árpád vezér győzelmi sorozatát is mind “Isten
segítségének”, vagyis ugyanannak az Istennek tulajdonítja, Akit ő mint ke-
resztény pap mindennapi imádságaiban tisztelt. Anonymus tehát, éppúgy mint
Kézai és az összes többi krónikásaink, semmi különbséget nem látott
“pogány” ősei és a keresztények Istene között. Isten ugyanaz volt, mint év-
századokkal, sőt évezredekkel a honfoglalás előtt; a magyarság a keresz-
ténység felvétele által nem Istent váltott, hanem csupán közelebbi, igazabb
megismerésére jutott az Örökkévalónak.
Őseinknek az egy igaz Istenben való hitét és Vele való különleges kapcsola-
tát bizonyítja a “magyarok Istene” kifejezés is, mely már doktrinális okok-
ból sem tekinthető keresztény eredetűnek. Ez a fogalom tehát egészen bizto-
san éppen olyan ősi, mint a magyarság Isten–képzete maga.
Az eddig kifejtetteket megerősítik és egyben fényt vetnek őseink Isten–
fogalmára és az általuk ismert Isten jellemzőire Istennel kapcsolatos, a
nép nyelvén mai napig fennmaradt mondásaink és kifejezéseink.
“Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.” Figyeljük meg, ebben a mon-
dásban egyetlen olyan szó nincs, melyet a magyarság a környező népektől
kölcsönzött volna. A névelő hiánya is arra utal, hogy ez egy rendkívül ősi,
honfoglalás előtti mondás. (A Halotti beszéd ugyanis még nem ismerte az “a,
az” névelőt, ez csak később fejlődött ki az eredetileg mutató “az” szócská-
ból.)
“Ember tervez, Isten végez”. Nyelvileg erre is a fenti megállapítás érvé-
nyes. Tartalmilag viszont sokat tudunk meg ebből a két tömör mondásból a
magyarok Istene tulajdonságairól. Ez az Isten: boldog; könyörületes és jó-
indulatú, különösen a szegények és elesettek iránt; a mi emberi terveinket
vizsgálja és a végső döntést Ő hozza meg sorsunk fölött.
Mikor tehát az Isten kardja és Isten ostora kifejezéseket fontolgatjuk,
mindig szemünk előtt kell tartanunk a Magyaros Istenének ezeket a kegyes
tulajdonságait, melyek “pogány” őseinknek embertársaikkal szemben tanúsí-
tott magatartásában is tükröződnek. Mielőtt azonban erre rátérnénk, szól-
nunk kell még a “pogány” magyar mennyország berendezéséről.
Már maga a “mennyország” kifejezés – szintén két rendkívül ősi, még mezopo-
támiai otthonunkból magunkkal hozott szó összetétele – arra utal, hogy a
magyarok Istene nem ült egyedül fent az égben, hiszen országa volt. Ebben
az országban voltak más szellemi lények, például tündérek is (és ez is egy
rendkívül ősi, mezopotámiai eredetű szó). Ott volt a Boldogasszony, egy
szent, a magyarság iránt anyagi szeretettel viseltető égi lény, aki nem
volt a szó szoros értelmében istenség – mert hiszen a mi őseink az Egy Is-
tenben hittek –, hanem státusban, a mennyei országban elfoglalt méltóságá-
ban Szűz Máriának a katolikus egyházban dogmatikailag megállapított helyze-
téhez volt hasonló.
Ennek tulajdoníthatjuk, hogy valamennyi ősi Mária–ünnepünk egyházi, tehát
hivatalos neve nyelvünkön valamilyen “Boldogasszony”: Nagyboldogasszony,
Kisboldogasszony, Gyertyaszentelő Boldogasszony, Gyümölcsoltó Boldogasz-
szony, Sarlós Boldogasszony, Havas Boldogasszony és így tovább.
Jézus Krisztus édesanyjának a Boldogasszonnyal való azonosítása már Szent
István életében megtörtént. Erről tanúskodik a Szent Gellért Legenda, mely-
nek első változatát már 1050 körül leírták, tehát még élő szemtanúk vallo-
mása alapján készült. Ez megírja, hogy Gellért püspök Magyarországra való
megérkezése után azzal férkőzött a magyarok szívébe, hogy a
Nagyboldogasszony napján, augusztus 15–én – a keresztény egyház legnagyobb
Mária– ünnepén, ami nálunk egyben a termés betakarításának hagyományos ün-
nepe is volt – a Székesfehérváron ősi szokás szerint tartott királyi
“törvénynapokra” egybegyűlt sokaságnak egy “Napba öltözött asszonyról” be-
szélt, akiben a jelenlévők azonnal a magyarság mennyei pártfogóját, a Bol-
dogasszonyt ismerték fel. Ez a legenda megjegyzi:
“Krisztus Anyja nevét a magyar nép nem mondja ki, hanem csak Nagyasszonynak
mondják. Azért István király Magyarországot a Boldogságos Szűz családjának
nevezte.”
Szent István 1077 táján, Szent László utasítására írt Nagyobbik Legendájá-
ban ezeket a sorokat találjuk:
“Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte,
fogadalom és felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az
örök szűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete és di-
csősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvünkön még e szűz mennybe-
menetelének ünnepét is (ti. az augusztus 15–én tartott Nagyboldogasszony
napját), tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné (régi magyar
szóval: Nagyasszony) napjának emlegetik.”
Szűz Máriának ezt az ősi Boldogasszony-kultuszra visszavezethető, különösen
mély tiszteletét a magyarság legszélesebb köreiben számos egyéb korai for-
rásunk is megerősíti. Leghitelesebb bizonyítéka azonban István király halá-
los ágyán tett országfelajánlása, melyet a magyarság azóta is legszentebb
hagyományai közt őriz.
A magyar halottak lelkei is ebbe a Boldogasszony, tündérek és más égi lé-
nyek által benépesített mennyei országba szálltak fel. Őseink hittek a lé-
lekben – lélek szavunk szintén mezopotámiai eredetű, azonos a sumér nyelv
hasonló jelentésű szavával – és a lélek halhatatlanságában is. Egyedül a mi
nyelvünk nevezi a Tejutat Hadak útjának, melyen a holt vitézek lelkei fel-
vágtatnak a mennybe, és onnan olykor vissza is jönnek nemzetünk megsegíté-
sére. Ez a “csillagösvény”, melyről a Székely Himnusz ma is szól, melyen
minden csillag egy–egy földi életéből eltávozott magyar vitézt jelent.
Őseink magatartása más népekkel szemben Istenhez és az égi hatalmakhoz fű-
ződő bensőséges kapcsolatuk ellenére sem volt kirekesztő. A Magyarok Iste-
nétől kapott rendező, a népeket rendbe szedő küldetésüket nem úgy értelmez-
ték, mintha ez feljogosítaná őket a más népek fölötti hatalmaskodásra.
Szervezési elvük nem az alárendelés, hanem a mellérendelés volt, politikai
és társadalmi szervezeteikben a különböző nyelvű és fajú emberek között
teljes egyenlőség uralkodott. Az ázsiai hun birodalom megalapítója, Mao–tun
Kr. e. 176–ban azt írja a kínai császárnak, hogy “hála Isten segítségének,
tisztjei és vitézei derekasságának és lovai kiválóságának”, hadai huszonhat
birodalmat igáztak le, “és ezzel mindezek hunokká váltak, és a népek, me-
lyek lóháton íjat feszítenek, immár egyetlen családdá egyesültek.”
Az “íjat” feszítők nagy közössége tehát “egyetlen család” volt, melyen be-
lül teljes jogegyenlőség uralkodott. Ez a szervezési elv uralkodott “Atilla
király országában” is, melyet honfoglaló őseink a Kárpát–medencében helyre-
állítottak, ezt az elvet, “pogány” elődei államalkotó bölcsességét örökí-
tette meg István király, mikor fiához, Imre herceghez intézett Intelmeiben
azt írta, hogy “az egy nyelvű és egy szokású ország gyönge és törékeny”.
Ez a Keletről magunkkal hozott államalkotó elv – mely, hangsúlyozzuk: szo-
rosan összefüggött a magyarság Isten–hitével és vallásos meggyőződésével –
olyan magasrendű volt, hogy Európa többi népei még a keresztény középkorban
sem voltak képesek magukévá tenni. Gondoljunk csak a német lovagrend (egy
egyházi szervezet!) valóságos genocídiumára a germán tömbtől keletre fekvő
szlávok körében, vagy az angolok kegyetlen velszi és írországi pusztításai-
ra.
“Pogány” őseinknek ez a más népekkel szemben tanúsított nagyfokú toleranci-
ája, sőt testvéri magatartása vallási tekintetben is megnyilvánult. Mások
vallásos meggyőződését mindig tiszteletben tartották, saját vallási felfo-
gásukat másokra soha nem kényszerítették. A szláv népek nagy térítőinek,
Cirillnek és Metódnak még a magyar honfoglalás előtt megírt életrajzaiban
őseink mély univerzális – modern kifejezéssel élve: ökumenikus – vallási
felfogását tanúsító két incidens is fel van jegyezve, egyik 860 körül, a
Krím–félsziget tájékán, a másik 882-ben, amikor Metód Morvaországból visz-
szatért Bizáncba, és útközben az akkor még Etelközben lakozó magyarokkal
találkozott. Ez utóbbit érdemes idéznünk:
“Megérkezve pedig a Duna tájékára egy magyar király (valószínűleg Álmos fe-
jedelem), akarta őt (ti. Metódot) látni. És bár egyesek mondták, hogy ezt
nem éli túl kínszenvedések nélkül, ő elment hozzá. A király pedig, mint fő-
papot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. És beszélgetve
vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelvén, meg-
csókolván őt, és megajándékozván értékes ajándékokkal, elbocsátotta ezekkel
a szavakkal: tisztelendő atyám, okvetlenül emlékezzél meg rólam szent imá-
idban.”
Ezt a nagylelkű magatartást őseink egyéni életükben is követték, még ellen-
ségeikkel szemben is. Van egy gyönyörű, mély értelmű mondásunk, mely rend-
kívül ősi eredetű:
“Aki téged megdob kővel, dobd vissza kenyérrel.”
Figyeljük meg, ebben a mondásban ismét egyetlen olyan szó nincs, amelyet a
magyarság a környező népektől vehetett volna át. Ebben a mondásban minden
egyes szó ősi magyar eredetű. Ez a mondás már a honfoglalás idején is egé-
szen biztosan így hangzott.
Ez a mondás annyira megegyezik Jézus Krisztus tanításával, hogy sokan azt
hiszik, valahol a Szentírásban található. Teljes tévedés. Ez sehol nem for-
dul elő a négy evangéliumban, és természetesen az Ószövetségi Szentírás né-
ven ismert zsidó könyvekben sem, hiszen a “szemet szemért, fogat fogért”
mózesi elvével ez a magatartás szöges ellentétben áll, amire Jézus Krisztus
ismételten rá is mutatott.
Továbbmenve, Jézus ezt a gondolatot a korabeli zsidók számára “szívük ke-
ménysége miatt” sokkal egyszerűbb szavakkal fogalmazta meg, hiszen annak
ily mély értelmű és poétikus kifejezését azok meg sem értették volna.
Itt tehát ismét a magyarság évezredekre visszamenő, mély emberségével ál-
lunk szemben, mely rosszat jóval akart visszafizetni. Az ókori zsidók és
általában a szemita népek számára ez a felfogás ismeretlen volt, de megta-
láljuk Jézus más, ezt hangsúlyozó, általa ismételten kiemelt tanításaival
együtt a sumér vallásos irodalomban. Így a Krisztus születését több mint
kétezer évvel megelőző Um–Napisti tanácsaiban ezeket olvashatjuk:
“Ne tégy rosszat ellenségeiddel!”
“Rossz tett helyébe jót cselekedjél!”
“Ellenséged iránt irgalmas légy!”
“Igazságos légy még azok iránt is, akik bántanak és szorongatnak!”
Egy másik, meseés mondavilágunkban ismételten visszatérő, ősi tanítás, mely
minden embertársunkkal való kapcsolatunkra kiterjed:
“Jó tett helyébe jót várj!”
Ismét ősi magyar szavak, ősi magyar emberi magatartás. A “jót várás” – mint
minden meséinket ismerő tudja – természetesen nem okvetlenül azzal szemben
áll fent, akivel jót teszünk, hanem Isten vagy az Őt képviselő tündér vagy
más égi lény önként adott jutalma a jót tevő számára. A jót magát – ez a
mesékbe, mondákba öltöztetett ősi magyar tanítás – önmagáért, alkudozás
nélkül kell tennünk, bízva abban, hogy Isten majd megfizet nekünk ezért.
Nem szükséges külön részleteznünk, hogy ez mennyire visszatükröződik a ma-
gyar nép hagyományos emberiességében, vendégszeretetében és nagy mérvű to-
leranciájában az idegenekkel szemben.
És most ismét idézzük az említett, legalább 4.000 éves sumér forrást:
“Kenyeret szelj az éhezőnek, bort tölts a szomjúhozónak, a szűkölködőt föl-
ruházzad, tiszteld az alamizsna– kérőt – ott fönn az Isten, Istene örvend,
Samas örvend – jóval fizet a jóért!” (Samas a Napisten sumér neve.)
Tessék: szinte szószerint Jézus Krisztus tanítása a Hegyi Beszédben és az
utolsó ítéletről szóló szavaiban.
Ezt a vallási felfogást, ezt a lelkületet hozta magával a magyarság dél–
kaukázusi hazájából, ahol több mint két évezreden át a mezopotámiai kultúr-
kör szerves részét képezte. Ezt megelőzően pedig őseink csaknem egészen
biztosan további két évezredet a Tigris és a Zagrosz–hegység közti térség-
ben töltöttek, tehát az Isten–hit és erkölcsi tanítás, melyet a honfoglalás
idején vallottak, az emberiség legősibb, viszonylag romlatlanul megőrzött,
szükségszerűen isteni kinyilatkoztatáson alapuló hittételeit tartalmazta.
Ez a hit és erkölcsi tanítás nem állt ellentéten a kereszténység tanaival,
és őseink nem is voltak azokkal szemben ellenségesek. Keresztény hittérítők
feltehetőleg már a Kaukázusban, örmény szomszédaikkal egyidőben, Krisztus
után a 3. században jártak köztük, amit az a tény is valószínűsít, hogy az
első kárpát–medencei magyar keresztény templomok, a még Géza fejedelem ko-
rabeli ún. “kerektemplomok”, kifejezetten kaukázusi stílusban és módszerek-
kel épültek, és ornamentikájuk is rendkívül hasonlít az örmények legrégibb
hasonló építményeihez.
Bizánci források arról is megemlékeznek, hogy az Azóvi–tenger mentén lakó
“hunok” számára a Bibliát is lefordították, és arról is tudnak, hogy az ot-
tani onoguroknak a 6. században keresztény püspökük volt, akit Bizáncban
szenteltek. Ebből az időből maradt ránk két “hun” királyi testvér, Gord és
Muager története, akik közül az előbbi Bizáncban megkeresztelkedett, de
visszatérése után népe fellázadt ellene, és öccsét Muagert emelte trónra.
Ennek oka, mint később a két 11. századbeli magyar pogánylázadásnak is,
nyilván nem vallási, hanem politikai, az idegen elnyomás elleni nemzeti vé-
dekezés volt, amit a honfoglalás előtti magyarságnak a két hittérítő test-
vér, Cirill és Metód iránti tiszteletteljes magatartása is tanúsít.
Láttuk, hogy “pogány” őseink számára milyen természetes, sőt automatikus
volt az átváltás a Boldogasszonykultuszról a Mária–tiszteletre. Egyház sza-
vunk minden törés vagy jelentésbeli változás nélküli, folytatólagos túlélé-
se azt is bizonyítja, hogy Isten–fogalmukban sem volt lényegi változás: a
“pogány” Magyarok Istene és a keresztények Istene ugyanaz volt, csak megis-
merése lett tisztább, természete még jóságosabb, még atyaibb Jézus Krisztus
tanításának a magyar lelkekbe való beplántálása folytán.
A keresztény vallás e két, mai napig alapvető aspektusának magukévá tétele
tehát semmi nehézséget nem okozott őseink számára. Nem volt szükségük ószö-
vetségi példákra, Ábrahám vagy Mózes történetére, melyek egy többistenhitű,
vagy keresztény szempontból fogyatékosnak ítélt Isten–fogalommal rendelkező
nép számára szükségesek lehettek volna az egy igaz Isten megismerésére való
elvezetéshez. A latin rítusú s a latin hivatalos nyelvet használó papság
természetesen részesült bizonyos oktatásban a zsidóság szent könyveit ille-
tően, de ez még a klérus legtanultabb rétegeiben sem lehetett valami mély-
reható. Jellemző, hogy Anonymus, aki a párizsi egyetemen, Európa akkori
legtekintélyesebb felsőoktatási intézményében tökéletesítette egyházi és
történelmi tudását, a honfoglalásról írt Gestájában egy szóval sem hivatko-
zik a zsidó Szentírásra, pedig az Úr városából az Ígéret Földjére költöző
Ábrahám, vagy a zsidóságot az egyiptomi rabságból oda ismét visszavezető
Mózes példája kézenfekvő lett volna a népét Szkítiából új hazába vezető Ál-
mos és fia, Árpád esetében. Ellenkezőleg: ismételten az akkori európai köz-
vélemény által annyira elítélt, a “keresztények kegyetlen üldözőjeként”
feltüntetett Atilla királyra hivatkozik, mint akinek jogos örököseiként
őseink a Kárpát–medence birtokába léptek.
Több történészünk – így Deér József, Eckhart Ferenc és a sorok írója is –
arra is rámutatott, hogy a honfoglaló magyarság politikai, társadalmi és
jogi intézményei, melyek szorosan összefüggtek őseink hitvilágával és egész
vallásos meggyőződésével, töretlenül továbbéltek az egész Árpád–korban. A
középkori magyar archiregnum, az Európa összes többi királyságainál egy
fokkal magasabb nemzetközi jogi státusú apostoli királyság, változatlanul
“Atilla király országa” volt, melyet a magyarság immár keresztény formában,
a krisztushívők közösségének szerves részeként épített tovább Európa szívé-
ben.
Legszebb és legfontosabb példája ennek a történelmi magyar alkotmány közép-
pontjában álló Szent Korona–eszme, amelynek fogalmát őseink még Keletről
hozták magukkal, de a korona, melyben megtestesült, már teljesen keresztény
jellegű.
Teljes biztonsággal állíthatjuk tehát, hogy a magyarság átmenete a
“pogányságból” a kereszténységbe a zsidó vallási és erkölcsi hagyományok
igénybevétele nélkül, a magyarság saját vallási és erkölcsi hagyományainak
azok alapelveinek Jézus Krisztus tanításába való közvetlen átültetésével
ment végbe.
Képletesen kifejezve úgy mondhatnánk, hogy a kereszténységre való áttéré-
sünk a gyümölcsfák oltás által, a gyökerek érintése nélkül történő nemesí-
téséhez volt hasonló. A fa ugyanaz maradt, csak termése lett nemesebb.
A keresztény papok munkássága folytán egyes, a zsidó Bibliában megörökí-
tett, de annál sokkal ősibb eredetű, a nagy közel–keleti kultúrák, sőt az
egész emberiség közös kincsét képező hitregék – így a világ teremtése, a
paradicsom és az első emberpár bűnbeesése, Káin és Ábel története, a víz-
özön és egyes szimbolikus jellegű példázatok – elkerülhetetlenül köztudomá-
súvá váltak a magyarság széles köreiben. Erről tanúskodik első összefüggő
nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd is. Fel kell azonban hívnunk a figyelmet
arra a tényre, hogy ebben a “zsidó” szó elő sem fordul, és nem is valószí-
nű, hogy a hallgatóság tudatában volt annak, hogy a paradicsom és a “mi
ősünk, Ádám” története a zsidók szent könyveiből származik. Az egész közép-
kor folyamán, az ún. “ószövetségi” szentírást le sem fordították magyar
nyelvre. A középkori magyar közvéleménynek a zsidósággal kapcsolatos felfo-
gását és a zsidó népnek a Megváltásban vitt szerepéről alkotott képzelete-
it rendkívül világosan fejezi ki második legrégibb összefüggő nyelvemlé-
künk, az Ómagyar Máriasiralom, melyet egy Löwenben tanuló magyar diák, te-
hát igen magas műveltségű pap vagy papjelölt rótt pergamenre:
“Választ világomtúl
zsidó, fiadomtúl,
édes örömemtül.”
“Zsidó, mit tész, törvénytelen,
fiam mert hal bűntelen,
fogva, húztozva, öklelve,
kötve ölöd.”
Nem kell különösképpen fejtegetnünk, milyen felfogást tükröznek ezek a so-
rok, és milyen kevés köze volt a zsidó vallási hagyományoknak a középkori
keresztény magyarság hitéletéhez.
Anonymus és azok a középkori magyar papok, akik az említett nyelvemlékeket
írták, egy csöppet sem voltak a keresztény hittételekben és az egyház taní-
tásában kevésbé járatlanok, mint mai utódaik, mert a Bibliát betéve tudták.
Szellemileg sem voltak korlátoltabbak, sőt sokkal világosabban tudtak gon-
dolkozni, hiszen agytekervényeik sem szellemi, sem kémiai mérgekkel nem
voltak megfertőzve. Lényegesen közelebb álltak a természethez és az egész
világrendhez, mint mi, és ami a legfontosabb: sokkal közelebb voltak, idő-
ben és felfogásban egyaránt, az ősi magyar hagyományokhoz, és azokat sokkal
világosabban látták és értelmezték, mint a 20. század magyarsága – papos-
tól, püspököstől, politikustól.
A harmadik évezred küszöbén ezekhez a tiszta forrásokhoz kell visszatér-
nünk, mint magyaroknak és mint keresztényeknek egyaránt.
Ezeknek a forrásoknak a megmérgezése és a magyar kereszténység útvesztőbe
terelése – sérelem ne essék, mondván! – a reformációval kezdődött. A zsidó-
ság szent könyveinek teljes magyar fordítását egy protestáns prédikátor,
Károli Gáspár készítette az Úr 1590. esztendejében, mire azután a jezsuita
Káldi György is ráduplázott 1626–ban a maga Szentírás–fordításával, hogy a
katolikusok is részesülhessenek ennek “áldásaiban”. A zsidó vallási hagyo-
mányok hazai kultuszában azonban mai napig a protestáns egyházak vezetnek,
különösen a reformátusok, kiknek papjai egyetlen igehirdetésükben sem mu-
laszthatják el valamelyik ószövetségi történet vagy próféta felidézését.
Szükséges tehát részletesen megvizsgálnunk, hogy a magyar keresztény egyhá-
zaknak ez az “elzsidósítása” egyáltalán indokolt volt–e? Ehhez pedig hozzá-
tartozik a zsidóság Isten–fogalmának és nemzsidó embertársaihoz való viszo-
nyának, azzal kapcsolatos erkölcsi felfogásának, valamint a Megváltásról,
tehát a Messiásról alkotott képzeteinek elemzése, továbbá Jézus Krisztus
mindezekre vonatkozó tanításának a korábbi zsidó vallási és erkölcsi hagyo-
mányokkal való tételes szembeállítása. Csak így leszünk képesek arra, hogy
a most újból megkeresztelkedő nemzetünknek biztos irányt mutassunk a harma-
dik évezredbe.
Endrey Antal
RSS
Országunk és az egész Kárpát–medence több mint négy évtizedes, két teljes nemzedéket felölelő tudatos elistentelenítése után, mikor a magyarság, különösen az ötven éven aluliak többségének és nemzetünknek mint közösségnek újbóli megkeresztelkedésére készülünk, fel kell vetnünk a kérdést: milyen úton kell eljutnunk Jézus Krisztus hitéhez?
