Az első világháborút követő – a kortársak számára egyébként is szinte felfoghatatlan brutalitású – trianoni területrendezés egyik legvitatottabb eleme kétségkívül a történeti Erdély és történeti Magyarország között húzódó Részek (Partium) elvesztése volt.

Ez a magyar kulturális hagyományokban és gazdasági potenciálban kivételesen gazdag terület – egyedi történelmi emlékhelyekkel, kereskedelmi és ipari központokkal  – történelmileg váltakozó határvonallal húzódott Erdély és Magyarország között.
Szatmárnémetitől Nagyváradig, Aradtól Temesvárig a XIX. században a leggyorsabban fejlődő, modern magyar városok alakultak itt ki. Temesvár és Nagyvárad népességszaporodása Budapest után a leggyorsabb ütemű volt az országban, az első világháborút megelőző években Temesvár – a „magyar Manchester” – a legdinamikusabban fejlődő magyar város lett, Nagyváradot pedig több mint 90 százalékos magyar többségével sokan a vidéki Magyarország kulturális fővárosának tekintették. 1918. november 13-án a belgrádi katonai egyezmény aláírásával s így az Erdély közepén húzódó demarkációs vonal magyar részről történt elfogadásával egyre nyilvánvalóbbá vált a partiumi területek fenyegetettsége is.
Románia Németországnak november 9-én elküldött hadüzenete alapján a román hadsereg – immár az antant szövetségeseként – november első felében lépte át a Keleti-Kárpátokban a történelmi Magyarország határát. Mivel a visszavonuló német haderő a Déli-Kárpátok szorosain haladt Németország irányába, a kezdeti időszakban Erdély román megszállása döntően keleti irányból indulhatott meg. A román csapatok csak december elejére érték el a belgrádi egyezményben meghatározott demarkációs vonalat, december 2-án bevonultak Marosvásárhelyre, december 7-én megszállták Brassót. Politikai értelemben felgyorsította az eseményeket, hogy az 1918. december 1-jén megtartott gyulafehérvári gyűlésen a megjelent román küldöttek egyoldalúan, az együtt élő magyarok és szászok részvétele nélkül kimondták az Erdély, Bánát és Magyarország területén élő összes román csatlakozását Romániához. Röviddel a gyulafehérvári – magát nemzetgyűlésnek nyilvánító – gyűlés után Franchet d’Esperey tábornok engedélyezte, hogy a román csapatok átlépjék az úgynevezett belgrádi demarkációs vonalat, majd a szövetségesek Dunai Hadseregének parancsnoka, Berthelot tábornok december 12-én önkényesen, minden addigi katonai és diplomáciai egyezményt figyelmen kívül hagyva engedélyezte a román hadseregnek a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad vonalig történő előrenyomulást.
A demarkációs vonalat átlépő román hadsereg katonai jelenléte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy néhány nap múlva, 1919. január 8-án Medgyesen az erdélyi szászok is kimondják csatlakozásukat a királyi Romániához.
Az egyoldalú román lépésekre a magyar kormány vérszegény s következmények nélküli tiltakozásokkal válaszolt. A Károlyi-kormány asszisztálása mellett 1918. december közepéig egymillió-kétszázezer magyar katona szerelt le a legsúlyosabb honvédelmi és katonai helyzet kellős közepén. December 24-én Kolozsvár román megszállásával az erdélyi eseményekben is lélektani fordulat állt be. Kézzelfogható közelségbe került a partiumi területek megszállása, sőt a román irredenta mozgalmak terveiben szereplő, a Tiszáig, illetve a Bánátban a Dunáig történő foglalás. Bár a belgrádi katonai egyezmény előírta, hogy a demarkációs vonalon túl a magyar közigazgatás érintetlenül működhet a történelmi magyar állam területén, november elejétől a román hatóság és a központi Román Nemzeti Tanács egyre gyorsuló ütemben és fokozódó agresszivitással cserélte le a magyar közigazgatást. A magyar kormány december 21-én utasította a leváltott tisztviselőket, hogy még erőszakos leváltásukat követően is maradjanak a helyükön, és ezzel egyidejűleg határozatot hozott arról, hogy hiánytalanul folyósítsák tisztviselői illetményeiket.
Tizenkilenc január végén a Román Nemzeti Tanács a folyamat befejezéseként bevezette a román hivatalos nyelvet, és előírta a hűségeskü kötelező letételét.
Kolozsvár megszállását követően egyrészt felerősödött a kelet-magyarországi és erdélyi helyi ellenállás, másrészt egyre nyilvánvalóbbá vált a Károlyi-kormány politikatörténetileg példátlan és öngyilkos naivitása (?) a „nemzetközi jóakarat és pacifizmus” világméretű győzelmével kapcsolatban.
Januártól egyes magyar kormányzati tényezőkben is megerősödött a katonai ellenállás lehetőségének gondolata, így elvi állásfoglalás született a román előrenyomulás megállítására. A székely többségű csapatok már a miniszteri parancs megérkezése előtt elhatározták, hogy román támadás esetén ellenállnak. A volt 38. hadosztály felvette a Székely Hadosztály nevet, és Kratochvil Károly vezetésével több hétig biztosította a Fekete- és a Sebes-Körös, valamint a Szamos völgyét a román előrenyomulással szemben. A többi székely csapattesttől némileg elszigetelt Werbőczy-csoport Belényes környékén tartotta fel hősies körülmények között a Nagyváradot elfoglalni szándékozó román hadat.
A bihari területek elfoglalása után a románok április 19-én a legkegyetlenebb módon kivégeztek közel száz embert a harcokban leginkább kitűnt Köröstárkány lakosai közül.
A partiumi területek elfoglalásának idejére a kiépülő román adminisztráció egyre brutálisabb lépéseket foganatosított. Általánossá vált a magyar tisztviselők, értelmiségiek tömeges internálása, kizárólagossá tették a román nyelv használatát, bevezették és alkalmazták a nyilvános botbüntetéseket, vagy éppen kötelezővé tették a kalaplevételt és tisztelgést a kitűzött román zászlók előtt.
Miután Románia a szövetségesek segítségével 1919 tavaszára kész helyzetet teremtett, magyar részről a béketárgyalásokon már csak a partiumi területek részleges megmentése lehetett a cél. A szövetséges hatalmak részletkérdésekben megnyilvánuló kompenzálási javaslatait végül gazdasági-stratégiai megfontolások írták felül. A béketárgyalásokon Románia a Partiumot illetően – etnikai, történelmi és önrendelkezési szempontok totális hiányában, illetve negligálásával – kizárólag közlekedési és katonapolitikai érvekkel operálhatott. Ennek megfelelően ragaszkodott a Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad–Temesvár vasúti fővonal megszerzéséhez, valamint a Nagykároly–Mátészalka–Csap, illetve a Szeged–Békéscsaba szárnyvonalak Romániához csatolásához is. Mindezek alapján, a román területi igény szerint, az új román–magyar határ Debrecentől hat kilométerre keletre húzódott úgy, hogy Békéscsaba és Orosháza már Romániához tartozott volna.
Jól jelzi a Partiumra vonatkozó területrendezésnek a magyar közvélemény számára elfogadhatatlan voltát, hogy 1920 első hónapjaiban, a békeszerződés aláírása előtt lefolytatott titkos francia–magyar tárgyalások alkalmával a magyar delegáció javaslatában a Partium feltétlenül, minden körülmények között Magyarországhoz tartozó területként szerepelt.
Az impériumváltás a Partiumban, tekintettel a budapesti belpolitika baloldali fordulatára, másrészt a berendezkedő román állam fokozódó magyarellenességére, sok tekintetben keservesebben és több áldozattal járt, mint Erdély belső területein. Ahogy egy svájci újságíró írta 1919 tavaszán az ellenszegülő magyar vasutasokról: „Hosszú utazásom alatt alkalmam volt sok vasútival beszélni, és természetesen nem lehetett másról szó, mint a románok által követelt hűségnyilatkozat aláírásáról… akik a nyilatkozatot alá nem írják, április 1-jén kilakoltatják a románok. És mégis egyetlen emberrel sem találkoztam, legyen az fűtő, vonatvezető, kísérő, aki aláírná a nyilatkozatot. … Kitartunk a végtelenségig, és ha kell, otthagyjuk a vasutat, és más munkát kezdünk, de a románoknak nem hódolunk be.”

mno.hu, Szabó Pál Csaba