Sőt, van, amikor kifejezetten kegyes és megértő és megbocsátó. Ez mindig az elkövetett bűntől és az elkövető kilététől függ. A mindig megbocsátandó bűnök közé tartozik a besúgás és a kommunistaként elkövetett bűn, még abban az esetben is, ha az esetleg gyilkosság vagy hazaárulás. És persze a megbocsátás ekkor is kizárólag annak függvénye, hogy ki az elkövető: hordatag-e, vagy legalább a hordához közel álló? Csurka István nem volt hordatag, sem közel álló. Kistarcsára internálták 1956 után, ahol a szomszédos kihallgatószoba ajtaját nyitva hagyták, és úgy verték Csurka apját, hogy a fiú hallja a jajkiáltásait. Majd időnként elé tettek egy papírt, hogy írja alá.

És Csurka végül aláírta (ahogy mindnyájan aláírtuk volna). Aztán pedig valamennyi év elmúltával „elbocsátották” a III/III. kötelékéből, az indoklás szerint azért, mert soha senkiről semmit sem jelentett, vagyis „használhatatlan és haszontalan” volt a szervezet számára. De Csurka egyedüliként állt fel a rendszerváltáskor, és vallotta be, hogy ötvenhat után aláírt, még azt is hozzátette, „hogy nagyon szégyelli magát”. Pedig neki nem volt miért szégyenkeznie. Ehhez képest a horda egészen a haláláig „besúgónak” gyalázta Csurkát, és ezzel akarta elvenni a becsületét. Neki még az el sem követett bűnért sem járt megbocsátás. Az ÉS-ben jelent meg egy írás 2006 januárjában, amelyből kiderült, hogy Szabó István Oscar-díjas filmrendező Képesi Endre fedőnéven besúgó volt, és többek között Bárdy Györgyről, Törőcsik Mariról, Mécs Károlyról, Básti Lajosról és rendezőtársairól, Jancsó Miklósról és Kézdi-Kovács Zsoltról is írt jelentéseket. Az értelmiség jól körülhatárolható fele erre fel nyílt levelet jelentetett meg a Népszabadságban ezzel a szöveggel: „Szabó István 45 éve nagyszerű és fontos filmeket csinál nekünk.

Nem csak magyaroknak. Elvitte a hírünket mindenfele a világba. Beírta nevét kultúránk egyetemes történetébe. Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt.” Majd alákanyarította a nevét többek között Andrassew Iván, Ascher Tamás, Bauer Tamás, Bitó László, Farkasházy Tivadar, Juszt László, Göncz Árpád, Presser Gábor, Wisinger István. Több mint százan. Itt szeretném megjegyezni, hogy Kiss László fontos aranyérmeket szerzett nekünk, és elvitte hírünket mindenfelé a világba. S mivel a sport a kultúra része, hát bizony ő is beírta a nevét kultúránk egyetemes történetébe. És bizony vagyunk még elegen, akik szeretjük, tiszteljük és becsüljük őt. Még akkor is, ha neki természetesen nem jár megbocsátás. Szóval, Szabót azonnal felmentették, arra hivatkozva, hogy nagyszerű filmeket készített. Ezt a logikát követte a nemrégiben elhunyt Kamondi Zoltán filmrendező is, amikor a Szabót leleplező Gervai Andrásnak ment neki nyílt levélben, imigyen: „Csakhogy az igazságot, Szabó István tekintetében, a filmjei jelentik. Egy alkotót csak és kizárólag a műveiből lehet és szabad megítélni, csak a műveiben létezik. Ön, kedves úr, nálam sokkal jobban tudja, hogy egy mű, egy alkotói pálya elemzése szempontjából nem releváns, hogy a szerző alkoholista volt-e, mennyi tartozása volt, megcsalta-e a feleségét, vagy éppen 19 éves gyerekként hagyta magát megfélemlíteni és/vagy segíteni akart egy barátján.” Vajon ugyanez miért nem érvényes Kiss László esetében (már ha elfogadjuk, hogy elkövette, amivel vádolták)?

És miért nem volt érvényes Csurka esetében, aki el sem követett semmit? Egyébként a Szabó-ügyben kivételesen a helyes álláspontot képviselő Kis János érdekes dolgot vetett fel egy írásában akkor: „Szabó István nagyon fiatal volt, amikor beszervezték. Nyilvánvaló, hogy ráijesztettek, megzsarolták. Nem volna helyes úgy gondolkodni róla, mint a D–209-es szt-tisztről, aki húsz évvel később a hivatali karrierje érdekében vállalta az együttműködést. Medgyessy Péter nem volt áldozat. Szabó István áldozat volt. De nem ugyanolyan áldozat, mint azok, akik nem írtak alá, és ezért hátrányt szenvedtek, vagy azok, akikről a jelentései szóltak. Nem gondolhatja komolyan, hogy a tőle származó információkat soha semmire nem használták. (…) Aki jelentéseket írt, még ha ártalmatlanokat is, részese volt a megfélemlítés gépezetének.” (Kis János: A szembesítés gyötrelmei) Elgondolkodtató. És igen: a D–209-es szt-tisztet is felmentette a horda, ahogy felmentette Bódy Gábort, aki Pesti fedőnéven, hazafias alapon súgta be kollégáit. (Gyakran voltak Bódynál bulik, filmoperatőr apám gyakorta volt ott, és egyszer elmesélte, hogy a házat még csak nem is álcázva figyelték a „béemesek”, amikor Bódy lement hozzájuk, és vitt nekik kávét. Az egész társaság azt gondolta, hogy Bódy roppant bátor és a hatalomnak fityiszt mutató gesztusa volt ez…) És felmentették Tar Sándort is, legmegdöbbentőbb a Tar által besúgott Kenedi János megnyilvánulása, aki az ÉS-ben nyilvánosságra hozott levelezésük alapján magától értetődő módon menti fel Tart. És persze felmentették a leginkább felmenthetetlen Molnár Gál Pétert is, a legocsmányabb besúgók egyikét, akit Bächer Iván így búcsúztatott halálakor a Népszabadságban: „Megélte, beélte, megszenvedte a huszadik századot, annak rosszabbik kétharmadát.

Apja – úgy tudom – főállású szociáldemokrata funkcionárius volt. Péter gyermekkora a Tisza Kálmán tér proli gyerekei között telt, akik az úri kis zsidócsemetét el-elveregették néhanap. Nyolcévesen lett túlélő, volt szerencséje a Corvin Áruház kirakatába felstószolt hullarakásban a nagymamáját megpillantani.” (Ez a mindenek alóli felmentés indoka, ismerjük ezt az indokot…) És Bächer még hozzátette: „Talán ettől sem függetlenül volt lebukott ellenzéki küldönc és volt – később szintén lebukott – besúgó is; igazi huszadik századi sors jutott neki. Ítélkezzen felette, akinek erre van gusztusa.” Mert MGP esetében az ítélkezés gusztus dolga (meg Horn, mint az összes többi esetében is!), csak Kiss László esetében kötelesség. Hát, ebből volt elég egyszer s mindenkorra…

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>