Nem Sztálin-életrajzról van szó,  nem is a Szovjetunió történetéről Sztálin uralkodása alatt, hanem a bolsevik mozgalom és Oroszország/Szovjetunió történetéről, a zsarnoki elnyomó államgépezet perspektívájából.

Hadd szögezzem le rögtön: messze nem divatos megközelítésmóddal van dolgunk, még ha szép számmal jelennek is meg hasonló tárgyú történészi munkák – elegendő Daniel J. Goldhagen Hitler’s Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust (New York: Knopf, 1996) vagy Robert Gerwarth Hitler’s Hangman. The Life of Heydrich (New Haven/London: Yale University Press, 2011) című művére gondolnunk. Olyan történészi munkával van dolgunk, amelynek szerzője a struktúrákon túllátva meri észrevenni tárgya lényegét – jelen esetben a zsarnokságot.

A szerző Sztálinén kívül az elnyomó államgépezet öt meghatározó működtetőjének a pályáját mutatja be, Dzerszinszkijtől Berijáig, vagyis a bolsevik mozgalomnak a hatalom megragadása előtti állapotától a posztsztálini periódus kezdetéig elemzi az elnyomó struktúrát.

Az angolul először hét éve megjelent könyvet nagyon széles tájékozódási horizont jellemzi, ami részint a rendkívüli forrásismeretből fakad – megdöbbentő azonban arról értesülni, hogy Oroszország egyre jobban korlátozza a hozzáférést a kutatók számára (13. o.) –, részint a páratan szakirodalmi tájékozottságból, de talán mindenekelőtt abból, hogy a szerző mer különbségeket tenni (márpedig qui bene distinguit bene docet), osztályozni, ítéletet alkotni (az akkori tettekről és a mai szakirodalomról egyaránt). Ugyanakkor megmarad a történész terepén: nem bocsátkozik totalitarizmus-elméleti vagy politikai filozófiai fejtegetésekbe (holott kézenfekvő is volna akár).

Hogy a szerző csakugyan belemerült a tárgyába, azt mi sem érzékelteti jobban annál, hogy könyve orosz nyelvű kiadásához nem volt szüksége fordítóra. Az, hogy két nyelven tud és mer gondolkodni a témájáról, már eleve sejteti a belehelyezkedés és a kívülállás páratlan képességét is. Egyenesen hátborzongató az, ahogyan bele tud bújni „hősei” bőrébe, s ugyanakkor velőtrázó természetességgel ír a szörnyűségekről. „Az első gyilkosság, amelyben része volt…” – kezdődik egy bekezdés (46. o.), mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki, aki később a világ legnagyobb területű hatalmának – „a világnak egyhatoda: ez a Szovjetunió”, tanultuk az óvodában – a vezetője lesz, gyilkosságok szereplője. (Tacituson kívül nem sokan akadtak, akik ilyen magától értetődő könyörtelenséggel  tudták ábrázolni a félelem légkörét). Ugyanilyen hátborzongatóan írja le a társadalmi jelenségeket és folyamatokat is – pl. azt, hogy milyen mentalitásbeli rokonság fűzi egymáshoz a Cseka vezetőit és a költőket (98 sk. o.), illetve hogyan alakul ki „a tányérnyalók új társadalmi osztálya: a forradalmi értelmiség” (113). De idézhetnénk azt is, amikor a a történeti statisztikai eszköztárát csillogtatja meg annak megállapításához, hogy a Cseka tevékenységének köszönhetően mennyivel csökkent Oroszország lélekszáma 1917 és 1920 között (103. o.), és akkor még nem is beszéltünk Mihail Frivonszkijról, a csekistáról,  aki mivel „egy ellenszegülő fogoly kirúgta a fogait, teljes egészében az áldozatok [a Cseka áldozatai]  aranyfogaiból készített protézist kapott”