A napóleoni háborúk után az európai kontinens politikai terét a három uralkodó (a porosz, az osztrák és az orosz) által kötött Szent Szövetség uralta, amiből a levert Franciaország automatikusan kimaradt, viszont a győztes akkori világbankár Anglia a történelmileg bevált hűvös távolságtartás (splendid isolation) jegyében ettől önként távol maradt. Anglia világbirodalmi törekvéseinek ugyanis ez a helyzet masszívan útjában állt, kénytelen volt tehát befektetni a jövőbe, és törni az utat a további terjeszkedésért. Először a túlerősödött Oroszországot kellett pacifikálni. Az 1853-ban kitört krími háború francia és angol részvétellel fontos lépés volt ebben, Oroszország elbukott és a tönk szélére jutott. Csodák csodája, Oroszország ugyan még 1878-ban is megerősítette a Szent Szövetséget a hármas katonai szerződéssel is, amit azonban 1890-ben felmondott, és hamarosan a nyugati új szövetségesek (angolok, franciák) oldalán találta magát, éppen azokén, akik fél évszázada a tönk szélére juttatták.

Elkezdődött a másik szent szövetségi birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia bomlasztása is, főként Magyarországé, amihez a hazai nemzetiségek voltak a kulcstényezők, valamint az alapvetően francia szabadkőműves orientáltságú és támogatottságú, polgári radikálisnak nevezett alakulatok. Utóbbiak mindent megtettek, hogy az alapjában véve egészséges gazdasági fejlődés ellenére is sikerrel terjesszék országbomlasztó ötleteiket. Ígéretekkel sikerült Olaszországot is pacifikálniuk, nekik Ausztria kárára ígértek területeket, valamint a románokat, akiket meg Erdély bekebelezésének célja hajtotta. Így tehát 1914-ig az angol és a közben III. Napóleon alatt ismét megerősödött francia tőke útjában álló akadályok elhárításában sok pénz feküdt, amit a  háború kitörése tovább duzzasztott. (A Monarchia és Szerbia  közötti konfliktus ugyanis megmaradhatott volna helyi háborúnak, hasonlóan a pár évvel korábban a Balkánon lezajlott háborúkhoz.) Éppen az átállított Oroszország mozgósított először részlegesen a Monarchia  ellen, tudva azt is, hogy ez Németország automatikus katonai lépését váltja ki.

Az orosz lépés elindította a lavinát, vagyis a négyéves világégést. Semmi kétség, hogy 1916-ig jórészt Anglia állta a háború költségeit, az emberáldozatokat pedig a franciák hozták. Finanszírozni kellett – a saját hadseregén kívül – részben az oroszokat, de a Monarchiára támadó olaszokat és a korábban titkos paktumot kötött Romániát is, amely hivatalos szövetségesét támadta meg, amikor 1916-ban betört Erdélybe. A háború kimenetele 1917-től már az Egyesült Államoktól függött, mivel az orosz gőzhenger kiszállt. Részben növekvő összegekben finanszírozták az amerikaiak a franciákat, de az angolokat is, részben maguk is hadviselő félként beszálltak a küzdelembe, hogy elhárítsák a küszöbönálló német győzelmet, nehogy az addig befektetett tőkéjük elvesszen.

Óriási erők mozdultak meg a békepárti és németszimpatizáns amerikaiak áthangolására. A korábban főként angol hitelezőktől függő Egyesült Államok 1917-től már maga lett a fő hitelező, amit nagyban segített az 1913-ban alapított és azóta is magánkézben lévő központi bankrendszer, a Federal Reserve System. A világpénzügyi főhatalom áttolódása Londonból New Yorkba 1913-ban kezdődött. A háború végszámlája valójában egy tőkemegtérülési kalkulációvá változtatta a háború utáni békeszerződéseknek mondott diktátumokat.

A legkilátástalanabb helyzetbe a győztesek közül Franciaország került. A nyugati front pusztításai főként francia területeket sújtottak, tetemes emberveszteséget és anyagi kárt okoztak. Ezenfelül Franciaország még nyakig el is adósodott. (Az Egyesült Államoknak négy-, Angliának hárommilliárd dollárral tartozott, miközben a francia GDP 1913-ban kevesebb volt tízmilliárd dollárnál, és a háború alatt nagyot zsugorodott.) Ráadásul az oroszoknak kölcsönzött ötmilliárd dollárnak is búcsút inthetett, mert az 1917-ben a hatalmat átvevő vörösök nem ambicionálták a fizetést, viszont az Egyesült Államok és Anglia is szerette volna, hogy a hiteleket a franciák idejében törlesszék. Alaphelyzetben a korábban általuk is támogatott, hadfelszerelésekkel és pénzzel ellátott felek (olaszok, románok, szerbek és a közös államot alapító csehek és szlovákok) sem voltak ragyogó fizetési helyzetben. A békefeltételek kimunkálásában tehát Franciaországnak jutott a pénzügyi forgatókorong szerepe. Ha Franciaországból a pénz elindul visszafelé, akkor lesz megtérülése az évtizedek alatt befektetett tőkének, ha nem, akkor nagy lesz a baj, hiába volt a megnyert háború.

Így válik érthetővé, hogy a Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett, a népek önrendelkezésére vonatkozó elvekből semmi nem valósult meg. (Az Egyesült Államok csendben ki is vonta magát a béketárgyalásokról.) A diktátumokat lényegében a francia politikusok – bankári sugallatra – fogalmazták. A fő célpont Németország volt, azzal, hogy iszonyú jóvátételi kötelezettséget szabtak ki rá, de azáltal is, hogy ki akarták szorítani a korábbi közép-európai szövetségi rendszeréből. (Az első német jóvátételi ötlet még százmilliárd dollárról szólt, miközben a német GDP 1913-ban tizenkétmilliárd dollár körül volt.) Mivel a németek még a harmincmilliárd dollár körüli jóvátételt sem tudták idejében törleszteni, 1919-ben a szövetségesek megszállták a Rajna-vidéket az ipari centrum Ruhr- és Saar-vidékkel együtt, amit Franciaország 1930-ig ellenőrzött, a Saar vidékről pedig csak 1935-ben (nem önként) távozott.

A franciák vittek minden mozdíthatót a jóvátétel fejében, hasonlóan a Vörös Hadsereg későbbi háborús gyakorlatához. A felbomló Monarchia két utódállamával szemben eltérő stratégiát követtek. Egyrészt létrehozták a korábban önálló államisággal nem rendelkező Ausztriát, és még meg is erősítették Magyarországtól elcsatolt területekkel, nehogy eszükbe jusson az osztrákoknak az évszázados ötletük, az egyesülés Németországgal. A fizetésképtelenséggel küzdő hazánkat körülvevő országokat (Románia, Szerbia, Csehszlovákia) pedig hazánk rovására kellett olyan vagyontestekkel (országrészekkel) ellátni, amelyek mielőbbi gazdasági talpra állításukat segítik; hazánkét viszont hosszú időre megbénítja ezek hiánya. Ez az elv árulkodó módon a gyakorlatban maradéktalanul meg is valósult. Etnikai szempontok (a népek önrendelkezéséről szóló wilsoni szólamok meg Károlyiék és a hazai polgári radikálisok visszhangszólamai) helyett a masszív anyagi érdek, mint például nyersanyaglelőhelyek, nagy fahozamú erdőségek, gazdagon termő területek és a fő közlekedési utak, vasutak elhelyezkedése, nyomvonalai voltak a békediktátum fő szempontjai, s nem a népek önrendelkezését biztosító etnikai határok. A csehek a Dunán szerettek volna hajózni, hát a Duna lett az államhatár.

A Párizs környéki békékkel – és köztük a hazánkra zúdított diktátummal – így váltak ezek a szerződések egy több mint fél évszázados nemzetközi tőkebefektetés megtérülési ágává.

Boros Imre - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>