A trianoni nemzetcsonkítás csak fizikailag szakította el Magyarországtól a területeket és az ott élő nemzettársainkat, lelkileg soha.

Nyelvében él a nemzet, tartja a híres mondás. S ez, ami összetartat minket, magyarokat New Yorktól – Sepsiszentgyörgyig. A nemzet határokon átívelő újraegyesítése nem lehet olcsó politikai játszadozások része. Csak úgy maradhatunk meg a világ minden szegletében magyarnak, ha anyanyelvünket ápoljuk és segítünk iskolákkal, különböző célzott támogatásokkal és nem utolsó sorban szívvel azokon a magyar testvéreinken, akik el vannak zárva a tanulás és nyelvápolás lehetőségétől.

Kosztolányi a következőket írja a Nyelv és lélek című kötetében:

 Ha más nyelven beszélek, mindig kicsit elfogódott leszek, de bátrabb, egyenesebb. Meg vagyok fosztva attól, hogy a szók közötti csönddel, az ezredik árnyalattal hassak. Mégis bizonyos szabadságot ad ez. Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok - fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes pontjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot - könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul. (Pesti Hírlap, 1927. március 20.)

 

   Az anyanyelvünk kincs, ne hagyjuk elveszni! A területeinket és népünket megcsonkíthatták, de csak akkor győzhetünk, ha valóban hiszünk abban a gondolatban, hogy Nyelvében él a nemzet.

 

Csépányi Balázs