1944. decemberében a „felszabadító” szovjet Vöröshadsereg, a Szabolcs megyei Tiszabecs nevű faluhoz ért. Ebben a kis faluban éltek a nagyszüleim. Négy leánygyermekük volt, édesanyám hat éves volt ekkor.

Egyszerűen éltek, de nem voltak megélhetési gondjaik. Azon a hideg decemberi éjszakán a honvédő szovjet csapatok elvittek több férfit a faluból két hét „málenkij robot”-ra, köztük a nagyapámat is. Aki soha többé nem tért haza a baráti Szovjetunióból. Árván maradt négy gyermek az édesanyjukkal. Szörnyű évek kezdődtek ekkor, éhség és nyomorgás.

Nagymamám erkölcsi és emberi tartása nélkül elképzelni is szörnyű, hogy mi történt volna édesanyámékkal. Azon a télen sok gyermek maradt árván, számtalan családot tettek tönkre. Ma ennyi év távlatából is pontosan emlékszik édesanyám a szenvedésekre. Egy életre megtanulta a kenyeret becsülni.A szeretet átsegítette ugyan őket azon a nehéz időszakon, de az édesapa hiányát soha nem felejthetik.

Csépányi Balázs