A Blind Myself bő egy évtizede is pontosan tudta, hogyan kell súlyos lemezt készíteni. A Heaven't című 1999-es remekmű mind a mai napig megállja a helyét.

Többször is búsongtam már amiatt, hogy a kilencvenes évek meghatározó hardcore-metál bandái milyen betölthetetlen űrt hagytak maguk után. Elsősorban a Dawncore vagy a Newborn jut ilyenkor eszembe, viszont van itt egy „kakukktojás”, ugyanis az 1995-ben alakult Blind Myself nemhogy nem szűnt meg az elmúlt évek alatt, de sokak örömére aktív zenekar mind a mai napig. Történetük a dolgozni akarás és az elhivatottság egyszerűnek tűnő elve mellett is bonyolult, hiszen a zenekar jó pár tagcserén átesve megjárta a tengerentúl metálközegét is, ahol – kis túlzással – félóránként születnek meg a nem is akármilyen zenekarok. Ennek ellenére nem égtek el gyufaszálként, sőt: Tóth Gergőék minden bizonnyal olyan tapasztalatokkal érkeztek haza, amiért sokan adnának sok mindent.

Fotó: Blind Myself

Az 1999-es Heaven't című lemezükről esik most pár szó. A zenekar tizenöt – darabonként legalább fél tonnát nyomó – dalt rakott fel a korongra. Újrahallgatva a lemezt most is az jut eszembe, mennyire idegesítő, amikor zenekarok sírnak amiatt, hogy milyen nehéz jó hangzású lemezt készíteni. Amúgy tényleg az. De nem gondolnám, hogy ennek csak anyagi okai lennének. Ugyan fogalmam sincs arról, hogy a Blind Myselfnek mennyibe fájt anno ez a lemez, de talán volt arra „akarat” is, hogy az anyag üssön. Súlyos tévedés azt hinni, az ezredforduló után igény lenne letűnt korok hangzására. Persze vannak, akik árulásként élik meg, ha jól szól egy lemez, de ez legyen az ő gondjuk.

Visszatérve a Blindra. Tehát napjainkban is remekül szól a lemez, súlyos terheket téve a hallgatókra. A szerzemények ugyan operálnak egyszerűbb riffekkel is, ám a végeredmény mindenképpen egy dalszerkezetileg komplex korong. Vagyis aki szereti a finomságokat, érdemes fülelnie az apró megoldásokra. Rögtön egy példa: a Center of everything előbb behúzza a kéziféket egy zseniális basszuskiállással, majd arra ráépülve jön a gitár, csodálatos hangfüggönyt varázsolva (főleg ha a hallgató maga is játszik valamilyen hangszeren). Mindemellett számomra még két csúcspont akad: a magyar szöveggel is dolgozó Kain, illetve a Heaven't, amelyek sötétsége csak a Neurosis Through silver in blood című lemezéhez mérhető. Ez a zseniális korong képes volt arra, hogy „eltakarja a Napot”, talán a Blind se sértődik meg erre a feltételezésre. Borongós, sötét, apokaliptikus lemezzel van dolgunk.

Jó érzés úgy látni-hallani még napjainkban is magyar bandákat, hogy bátran és élvezettel hallgathatók a korai lemezeik is.

mno.hu - Lippai Roland