Elképesztő egy könyv. Nem elsősorban a történet miatt (pedig az sem smafu), hanem a nyelvezete, a játékossága, a könnyedsége miatt. Siklik a történet, mint korcsolyázó a tükörjégen, piruettekkel tarkítja az amúgy is bravúros cselekményszálat (huhh, képzavar a javából :D ).

Bármelyik oldalról tudnék idézni valami frappáns hasonlatot, kuncogtató mondatot, remek leírást. Ritka az ilyen könyv.

 

 

Milyen érzés is olvasni? Mintha összegyúrták volna az Alice Csodaországbant, a Mester és Margaritát, és odaadták volna Stephen Kingnek, hogy kezdjen vele valamit.

A vége _természetesen_ hepiend, pedig még pár oldallal az utolsó lap előtt nem annyira lehet benne biztos az ember.

 

A történetet híven leírja a fülszöveg. Van egy kislány, Coraline, aki sokat unatkozik, a szülei a saját dolgaikkal vannak elfoglalva, ő meg az esős, ködös napokon nem tud mit kezdeni magával. Felderíti a házukat és környékét, meglátogatja a szomszédokat (akik következetesen Caroline-nak szólítják), majd rábukkan egy titkos szobára...