Hagyó elkúrta. Hogy stílszerűek legyünk. És nem kicsit. Nagyon. Hagyó nem fizetett eleget. Felfelé. Csak ez történhetett. Talán sosem derül ez ki feketén-fehéren, mégis tudható. És mi tudjuk.
 

Ráadásul Hagyó is elhitte, amit elhitt a többi. Hogy ők maradnak, míg világ a világ s még három nap, és így aztán egészen nyilvánvalóan, egészen pofátlanul, egészen cinikusan lophatnak. Ennek iskolapéldája a BKV, s mindaz, ami ott történt.

Ami ott történt, az az MSZP és az az SZDSZ.
Ha majd megöregszem, és unokáim a térdemre ülve rimánkodnak, hogy „nagyapó, mesélj nekünk azokról a régi szocialistákról és szabad demokratákról!” – nos, akkor én el fogom majd mesélni, hogy mi történt a BKV-nál…

Mesélek majd Szalainé Szilágyi Eleonóráról. Aki hazament százmillióval (100 000 000). S az elkötelezett szoci szavazó, aki még mindig és most is hiszi az eszmét, hazavitte kegyelmeséktől vacsoráját, és elgondolta, hogy a mocskos Szalainé bezzeg egész fazékkal eszik. S nem jutott eszébe sohasem, hogy szegény Szalainé mindjárt továbbadta azt a pénzt, mert ő csak egy szem volt a láncban. És most ott ül előzetesben, valami lepusztult cellában, s talán érik benne a felismerés, hogy el kell majd egyszer mindent mondania…

Mesélek majd Antal Attiláról és Balogh Zsoltról, akik vádalkut kötöttek. Vádalkut kötöttek, mert okosabbak szegény Szalainé Szilágyi Eleonóránál, és nem volt kedvük a sitten megrohadni. S a vádalku keretében minden valószínűség szerint elmondtak mindent, vagy majdnem mindent. S ennek a majdnem mindennek a végén ott áll Hagyó Miklós és az MSZP, meg az a másik, az az eszdéeszes, akinek nem tudom a nevét így hirtelen.

Hagyó Miklós, a baloldali média egykori kedvence, kinek zarándokútjaival és gyalogos kirándulásaival volt tele egykor a bulvársajtó, s aki az MSZP erős fővárosi legénye volt. Tengelyt akasztott még Gyurcsánnyal is.

És most majd el fogják vezetni vezetőszíjon.
Lassan mindegyiket elvezetik vezetőszíjon. És még ők vannak hatalmon… Hát, erről fogok majd mesélni az unokáimnak, ha érdeklődnek az ezredforduló Magyarországáról.

Hagyó elkúrta – és most áll, elhagyatva. Kihátrált mögüle a pártja. A párt, ahol ma már kicsike ünnepség keretében köszöntik azt a napot, amely napon nem vittek el senkit vezetőszíjon. A párt, amelyik most tisztának képzeli magát, amiért Hagyót elhagyta. Pedig hát… Pedig hát, nem tiszták ők. Nagyon nem. Hanem ők a Rendszer, ami így működik. Így működött. Ők a Rendszer, amelyben az egykor volt pénzügyminiszter mit sem tud saját magáncégének ügyeiről, mikor üzlettársát és társtulajdonosát börtönre ítélik. Ők a Rendszer, ahol Fittelina a jelszó. Ahol minden és mindenki eladó. Ahol undorítóak, fölényesek és cinikusak a mosolyok, a magyarázatok, aztán jön a vezetőszíj. Ők a Rendszer, amelyben az is undorító, aki nem csinált semmit, csak egyszerűen odatartozik…

Meséli polgármester barátom, hogy városának szoci potentátjai előszobáznak nála, és mindegyik megígéri, hogyha szabad elvonulást kap, mindent elmond a többiről.

Tényleg felbolydult a patkányfészek.
Tényleg egymás torkát fogják elharapni.
Vagy azt hittétek, a BKV-ügyeket az ügyes sajtó szagolta ki? Ugyan már, véreim! Minden papír, minden dokumentum tőlük jött ki…

„Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.”

Ez most az MSZP. Még ha nem is értik. Csak csinálják. Járják a haláltáncot. S közben el-eltesznek egy-egy papírt, feljegyzést, dokumentumot. Amit majd elő lehet venni. Megfelelő pillanatban. És ezek elő is veszik ám!

Micsoda autodafét fognak ezek rendezni egymás között. Hej, barátaim! Én már tényleg csak egy kávét kérek…